Ugyan ki mondta, hogy szarból nem lehet várat építeni? A Chillerama nagyszerűen bizonyítja, hogy a színesen rothadó szemétkupac valóságos kincseket rejt, a négy trash-rajongó direktor szkeccsfilmje pedig sokkal fésületlenebb, karcosabb és ezért autentikusabb módon tiszteleg a C-kategória előtt, mint tette azt a QT/RR-féle Grindhouse. A Chillerama alkotásai nem pakolják ki olyan látványosan az idézőjeleket, illetve a látványt és a dramaturgiát sem esztétizálják a közízlésnek megfelelően, mert a geek direktorok dacosan helyezkednek szembe a Tarantino-féle felfogással, és nyesik le Hollywood-komform módon a kiálló éleket - műfaji utazásuk ezért sokkal izgalmasabb és intenzívebb, és valahogy jobban is illik a megidézni kívánt szellemiséghez. Öveket becsatolni tehát, hiszen kapunk itt New York-ot leromboló óriásspermát, egy gimis homoszexuál-vérmedve-musicalt (!), náci Frankeinstein-átiratot komédiázó Hitlerrel, majd néhány percnyi fröcskölő szart, illetve egy autósmozis-zombis kerettörténetet olyan mennyiségű filmes utalással, ami akár orgazmus-közeli állapotba is eljuttathat egy keményvonalasabb filmrajongót. A négy, önmagát büszkén fércművészként definiáló filmes brutális zsáner-hullámvasutazásra invitálja a közönséget, és bravúrosan összegzi mindazt a szépséget, amit a trash-esztétikában egyáltalán szeretni lehet.
Tarantino és Rodrgiuez munkássága a szélesebb közönség igényeire szabva közelít a témához, ezért nemcsak a küllemében, de humorában és hozzáállásában is simábban, könnyebben és áttételesebben fogyasztható - ami képes ugyan bevezetni a laikust, és kedvet csinálni a mainstreamen kívül mozgóképtermés megismeréséhez, de óhatatlanul is megszépíti, eltorzítja és meghamisítja a feldolgozandó stílusok valódi ízharmóniáit. A legszárazabb vörösborhoz valóban a VBK-n keresztül vezet az út, de a Chillerama szándékai szerint megpróbálja elkerülni a mesterséges ízfokozókat, és sokkal merészebben, mélyebben nyúl a kukába. A meghökkentően színes, kavalkádszerű film néha ugyan túlzottan is kineveti, illetve rajongva túlozza el a C-kategóriás alapművek hangulatáit (Anna Frankeinstein naplója), vagy csak egész egyszerűen túlfeszíti az idézőjeleket (Deathication) - mégis, a végeredmény minden percét áthatja a mozi végtelenül gyengéd, intim szeretete. A Geczilla anyaghasználatával, Az ifjú medveember műfaji kavalkádjával, míg a Zom-B-Mozi szomorkás gyászbeszédével áll ki a közösségi moziélmény, a vetített film örökkévalósága mellett.
A Chillerama valódi örömfilm, amely a posztmodern önreflexiók mellett önfeledten dagonyázik a szarban - de ezzel sorsközösséget vállal és kiáll az alternatív fimkészítők, a rossz ízlésű rendezők, a szakbarbárok és ZS-kategóriás filmesek mellett. A keretfilm mozitulajdonosa Orson Welles plakátja előtt siratja a filmszalag és mozi halálát, majd egy laza mozdulattal csőre tölti a shotgunt, és elindul kiirtani a szexőrült zombikat...Rosbud, Motherfucker! Elsőrangú móka, filmes idézgetés, az akadémikus kultúra sárba tiprása, tiszteletteljes főhajtás a mozi előtt, önirónia, szeretettel megalkotott emlékmű, igazi ellenkultúrális gesztus...csodálatosan szabálytalan ínyencség ez mindenkinek, aki még a rossz filmeket is szereti.