Sokan sokféleképp közelítik meg a hollywoodi tömegfilmek esszenciáját, egy dolog azonban kikerülhetetlen a jelenségkörrel kapcsolatban: ha a fene fenét eszik is, az amerikai hősnek mindig meg kell oldania egy olyan problémát, amivel majd előbbre jut az életben és így meghaladja azt a helyzetet, amelyben a film elején volt (ez csak látszólag nyilvánvaló tény, hisz az európai filmekben gyakran nem történik ilyesmi). A Kulcsfigura idegesítő szájbarágással kalauzol végig minket a kötelező körökön: a gimi-sztereotípiából összetákolt alfahím felelőtlensége miatt értelmi-sérült lesz, majd helytelen eszközökkel akarja újra sínre vágni az elbaltázott életét, de a végső ponton rájön, hogy a jó utat kell választania, és ezért újra hőssé válik, visszaszerezve így az önbecsülését. Tudom, ilyen történetet még nyilván nem látott senki, így azt már csak félve említem meg, hogy ezt az örökbecsű tanulságot bankrablós köntösbe ültették, és megszórták némi Mementós memóriazavarral is. Egyetlen mentségül Joseph Gordon-Levitt és Jeff Daniels játéka hozható fel, illetve mindig jó, ha a fogyatékkal élők problémáival film foglalkozik. A többi a filmmel kapcsolatban nagyon felejtős…
Villámkritika – A kulcsfigura
2012.04.04. 13:44 | Huber Zoltán | Szólj hozzá!
Címkék: rövid lookout
A bejegyzés trackback címe:
https://kinetograf.blog.hu/api/trackback/id/tr433970258
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.