Titkos kedvenceim a nagy rablások kitervelését és végrehajtását végigkövető, végtelenül laza és mára klasszicizálódott akciófilmek (melyeket a szakirodalom caper- és/vagy heist-filmekként osztályoz, de ebbe most ne menjünk bele). A műfaj erejét az igen egyszerű, de annál hatásosabb receptúra jelenti: adott egy hajmeresztő terv, adott egy szedett-vedett, gyakran egymástól homlokegyenest különböző karakterek alkotta csapat, maga a történet pedig a rablás végrehajtása felé mutat, maximumra pörgetve így a feszültséget. A tervezés, az akadályok, a nem várt események tulajdonképp háttérbe szorítják a zsákmányt - ezek a filmek azért annyira szórakoztatóak, mert a bűnőzöket művészekként ábrázolják, akik a nagy tettben nem az anyagi előnyöket, hanem a tökéletes műalkotás lehetőségét keresik. Az óramű-pontosságú, racionális tervek a véletlen, az emberi természet irracionalitásával csapnak össze, hőseink pedig stílusos és markáns egyéniségekként a lehetetlent kísértik, és saját zsenijüket kívánják kifejezésre juttatni. Idealizált a képlet, de lehet ezt nem szeretni?!
A Topkapi különösen érdekes képviselője a fenti vonulatnak, hiszen a filmtörténet egyik legjobb és legfeszültebb, közel harminc perces, dialógok nélküli rablásjelenete köré könnyed, franciás komédiát épít. Hősnője egy nimfománis manipulátor, akit leplezetlen erotikus vágy fűz az isztambuli kincstár egy igen értékes tőrjéhez, és ennek megszerzése érdekében összehoz egy igen érdekes csapatot. A török nagyvárosi helyszín harsány és zajos, amelyet remekül egészít ki a hatvanas évek burjánzó, gyakran pszichedéliába hajló szín- és fénykezelése, illetve az anekdozátó, sztorizgató hangnem. Igaz ugyan, hogy Jules Dassin rendező egy rendkívül rossz és hiteltelen színészőt választ a szerepe (aki saját felesége), a hősnő modoros és bántó jelenlétét azonban tökéletesen ellensúlyozzák a profi férfi színészek, elsősorban az önfeledten komédiázó Peter Ustinov, aki nagy örömmel húzza magára a balkáni csibész/palimadár hálás figuráját.
Dassin megpróbál párhuzamot építeni a szex és a rablás közé, amelyet a hatvanas évek kacsingatós-elhallgatós-utalásos hangneme különös bájjal tölt meg. Igaz ugyan, hogy a rendező hitvese nem képes életre kelteni ezt az izgalmas nőfigurát, és így a levegő sem vibrál eléggé - a csavaros történet, a színházi kabarékat idéző humor mégis igen sajátos módszerrel ellenpontozza a még ma is lélegzetelállító, utolsó nagy rablás-szekvenciát. Ha minden a rendező elképzelései szerint zajlik, a Topkapit ma talán a legjobb betörő-moziként tartanánk számon - a mű ellenállhatatlan varázsát azonban nemcsak a sikeres ötletek, de a hangem, a hősnő és a modor hibái is aláhúzzák. A műnek ott a helye a habkönnyű Hogyan kell egymilliót lopni?, a legendás Olasz meló, a végtelenül cool A Thomas Crown-ügy mellett.