Szögezzük le már rögtön az elején: az Amerikai Pite negyedik része egy erőltetett, ötlettelen és rosszul megírt rókabőr, tele olcsó és gusztustalan poénokkal, illetve a hollywoodi folytatásokra jellemző, lapos érzelgőséggel. Most hogy ezt gyorsan tisztáztuk, jöhet is az a bizonyos “de” szócska, mert legyen bármennyire is béna a film, valamit mégiscsak tudhat, ha már az első héten cirka százezer honfitársunk váltott rá jegyet. Nem kell azonban sokat töprengeni a jelenségen, és a magaskultúrát sem muszáj rögtön eltemetni: a titok nyitja természetesen a nosztalgia meleg pocsolyája, amelybe az évek múlásával egyre kellemesebb belehemperegni. Igen, tényleg hihetetlen, de az egykor forradalminak számító vígjátékot is végleg legyűrte a “de jó volt fiatalon” mentalitás, és gyakorlatilag már csak a szép emlékek maradtak az egykori hévből.
A fiatalabb kedvéért nem árt elmondani, 1999-ben az Amerikai Pite komoly durranás volt. A szüzességüket elveszteni próbáló középiskolások keserédes meséje akkoriban szabadszájúnak, pimasznak és trendteremtő merészségnek számított: a homogén célcsoportot ritkán célozzák be ennyire tökéletesen az alkotók, de a testnedvek és a nemiszervek implicit tablója a szélesebb közönséget is sikeresen vonzotta a vetítőtermekbe. Ma már tény, hogy Stiflerék az ezredforduló populáris kultúrájának ikonikus alakjai, akik nemcsak a szlengre voltak hatással, de utánuk már a hollywoodi vígjáték sem lehetett ugyanaz, mint korábban. A kettőezres évekre mindenki szexkomédiát forgatott, miközben a testi kapcsolatok a romantikus vígjátékok egyik központi motívumává váltak, és végül jöhettek az Adaptow-hősök, a szabadon bulizó tinik és a Másnaposok bedrogozott legényei is.
Az a bizonyos pite nagy hullámokat keltett tehát, de szép csendben azért elszállt felette az idő. A Másnaposok különösen jó példa ennek szemléltetésére, hiszen az őrült legénybúcsú hősei tulajdonképp egykorúak Jim csapatával - egy korrekt negyedik résznek tehát minimum azt a bizonyos Las Vegas-i a tempót kellene felvennie, ha érdemben hozzá akar még szólni a kortárs trendekhez. A Találkozó alkotói azonban láthatóan nem vesződnek az új ötletekkel és fordulatokkal, ehelyett szép csendben afféle életút-mintává fazonírozzák át a sorozatot, amely mindig az aktuális fordulópontok (egyetem, házasság, gyerek) szemszögéből meséli újra az első rész poénokkal megszórt megváltás-történetét, miközben egyre cukrosabb és sűrűbb tanácsokat osztogat az öregedésről. A fináléban mindig leül a négy cimbora, visszaemlékeznek a közös rejszolásokra, majd megállapítják, milyen jó volt akkor, de tulajdonképpen azért most se olyan nagyon rossz.
Vicces, de az újabb folytatás tökéletesen megfelel a címben ígérteknek, a hatásmechanizmus ugyanis egy az egyben a tízéves osztálytalálkozók működési elvére épül. Gyorsan végigszaladunk a kedvencek mai életén, nevetve meglepődünk, mi lett belőlük, majd jöhet a közös piálás, a régi sztorik felemlegetése, a régi csordaszellem megidézése. A múltidéző nevetést néha természetesen megtörik az öregedés nyilvánvaló jelei: jön a “mi lett belőlem?”, a “mit csináljak az életemmel” és az örök “egyedül maradok” sirám, de aztán megjönnek a rég elfeledett arcok, mindenki leissza magát, és másnap lehet ismét közösen hamburgerezni, elvégre minden a legnagyobb rendben, az évek múlnak, bele kell ebbe is törődni. Igen, röhejesen üres emlékkönyv-bölcsességek ezek - ennek ellenére a közönség mégis szórakozik, hisz láthatja a régi arcokat idősödni, nevethet az újra elsütött vicceken, miközben hálás az alkotóknak, elvégre szép emlékeket idéz fel a film. Éppen e nosztalgia-faktor miatt lesz rendkívül elnéző, és nem érdekli, hogy a kedvenc hősei is olyanok, mint azok a megfáradt harmincasok, akik még a régi lendülettel vágnak neki az estének, de végül két sör után inkább hazamennek - holnap ugyanis sajna dolgozni kell menni.
De hát ilyen az élet, nem?!