Mivel épp klasszikus második világháborús, valódi technicolor pátoszhoz szottyant ma kedvem, gyorsan bele is botlottam ebbe az Elrabolt expresszvonat címre keresztelt, hamisítatlanul old-school, régi hollywoodi szélesvásznúba, amely ugyan üzembiztosan hozza a G.I. Joe-k fényezését, mégis messze esik sajnos a kultgyanús szórakozásoktól, és legfőképp a kihagyott ziccereiről maradhat emlékezetes. Maga a történet amúgy rendívül ígéretesen, fogolytáborosan-szökésesen indul, a továbbiakban azonban leginkább Frank "dalosmacsó" Sinatra öntömjénezéséről, illetve az általa megformált amerikai ezredes tévedhetetlen nagyságáról, a rágózós tökösségéről szól.
Gerinctelen árulók természetesen az olaszok, és sík hülyék a britek is, egészen addig, amíg ez a nagyszerű jenki vezető át nem veszi az irányítást és az amerikai elveknek megfelelően nem oktat itt ki mindenkit emberségből, stratégiából meg kitartásból. A film második része viszont már egy fokkal érdekesebb, hiszen az egész bagázst egy Berlinbe tartó, robogó vonatra pakolják...a nagy szökés azonban ismét kissé sótlanra sikerül, hiszen a röhejesre írt papírfigurák túl könnyedén vesznek minden akadályt és még egy rendes genyó-nácit sem sikerült kitermelniük a forgatókönyv alkotóinak.
Sinatra idegesítően modoros keménykedése mellett így a német figurák sem hozzák a tőlük ilyenkor elvárható "siegheil-esztétikát", a punnyadt karaktereket pedig nem ellensúlyozza sem pergő történet, sem az izgalommal vegyes, tipikusan "mindent-eldöntő" küldetés. Igazi háborús átlag tehát a film, egyenesen a régi Hollywood végnapjaiból - a műfaj megszállott rajongóinak ugyan érdekes lehet, de mi műkedvelők maradjunk továbbra is inkább a Kelly hősei vagy a Kémek a sasfészekben vonalán...