Manapság egyre több nemzeti filmgyártás veszi fel a kesztyűt, és veri meg a nagy Hollywoodot akár a saját térfelén is - de ők sem lennének ma sehol, ha a franciák nem nyomják évtizedek óta a szélesebb nemzetközi közönség kegyeit kereső, mégis sajátosan nemzeti mozijukat. A harcos gallok mindig is úgy tekintettek magukra, mint a filmművészet valódi feltalálóira: soha nem ismerték el az amerikai dominanciát, és nemcsak a könnyed vígjátékok, a sötét zsarufilmek zsánereit uralták, de időről-időre odaszúrtak az amerikai riválisoknak más műfajokban is. A 2006-as, itthon szinte teljesen ismeretlen Ne szólj senkinek! például tökéletes thriller: feszült, fordulatos és meglepő - nem mellesleg pedig Párizsban játszódik, nagy százalékben mentes az amerikai modorosságtól, és így közelebb áll az európia nézőhőz, hiszen francia alkotás.
Pofátlan módon amerikai bestsellerből született a mű, ráadásul hűen követi az álomgyári paneleket. A rejtély lassan bontakozik ki, majd jönnek a csavarok, miközben kapunk nagyzenekari kíséretet, feldolgozott popslágereket, illetve a szokásos érzelmi hullámvasutat, lehengerlő technikai profizmussal tálalva. A film akár amerikai is lehetne, ha nem szűrődne be állandóan a francia metropolisz hangulata, ha nem jeleznék nekünk leheletfinoman a helyi társadalmi problémákat, ha nem gall gesztusokkal mesélnék a sztorit. Kötélen táncol a rendező, hisz szórakoztató közönségfilmet csinál, miközben otthon marad, de olyan jól megy neki a hollywoodi mozi, hogy általában észre sem vesszük a sztori logikai buktatóit, a nyilvánvaló aránytalanságokat, a tulajdonképpeni nagy szeményvesztést, ugyanis itt minden sokkal többnek látszik, mint ami valójában. A Ne szólj senkinek! tehát vérprofi produkció, de legalább nem kérked vele úgy, mint a tengerentúlon szokás, ezért maximálisan leköti az izgalomra éhes nézőt...aki ha nem agyal sokat a látottakon, egy remek élménnyel gazdagodhat. Tres bien!