Aki többé-kevésbé követi ezt a blogot, talán észrevette már perverz vonzódásom az amerikai 
gimi sajátos mozgóképes reprezentációjához. Érdekes dolog ez, hiszen ily távolról szemlélve a dolgot úgy tűnhet, a tengerentúlon szinte mindenki a középiskolai kasztrendszerben elszenvedett lelki sebeit nyalogatja, és még húsz-harminc évvel később sem tudja megemészteni az ott történteket. Micsoda traumatikus élmény lehet tehát arrafelé középiskolába járni...vagy talán létezne más magyarázat arra, miért foglalkozik ennyi mozifilm és tévésorozat a témával? A múlttal való amerikai szembenézést ráadásul a következetesen használt ikonográfia is felettébb röhejessé teszi: a csapatkapitány, a pomponlány, a lúzer figurái legalább akkora közhelyek, mint az őket megszemélyesítő, harminc éves és kockásra fújt mosolyhuszárok, illetve a sztárjelölt csöcskirálynők. Ha tényleg szert tennék egyszer három kívánságra, biztosan azt szeretném, ha a mai tudásommal beülhetnék az Amerikai Egyesült Államokban az iskolapadba - így nemcsak puncsot löttyenthetnék a bálkirálynő képébe a prom estéjén, de utána itthon akár még gimiológiából is doktorálhatnék. Amióta ráadásul megtekintettem a Tökéletlen idők című alapvetést, a téma iránti elkötelezettségem csak fokozódott!
Richard Linklater azon rendezők táborát gyarapítja, akik a gimis éveken keresztül azt próbálják megérteni, miért és hogyan lettek épp olyanok, amilyenek ma. Mentségére legyen mondva, emberünk tényleg kezd is valamit a témával: fogja az Amerikai graffiti képletét, átnyomja a 70-es évek végére, miközben megpróbál átfogó generációs portrét rajzolni a saját évjáratáról. Rendezése épp azért sülhet el jól, mert az unalomig ismert kliséket (utolsó nap a suliban, senki nem tudja, merre tovább), a szokásos figurákat (focicsapat-tagok, füvesek, stréberek stb.) élettel é szerethető vonásokkal vázolja, miközben komolyabb értelemet és érzelmet kovácsol a felszínen igen vicces történésekből. Az előttünk keménykedő srácok és lányok végzetesen eltévelyedtek az életben (no bumm, nem így van ezzel minden érettségiző?!) - Linklater azonban pontos látleletet nyújt át, és néhol még mintha válaszokat is keresne. Ugyan nem sokat beszél róla, de felveti a szülők, a nevelők, és áttételesen akár kormányzat hibáit...hőseivel (azaz fiatalkori önmagával) pedig elnéző és megértő, ami rendkívül pozitív kicsengésű “coming-of-age” történetté varázsolja filmjét. Ráadásnak a ‘93-as mű felvonultatja az amerikai filmszínészet legígéretesebb tehetségeit is, akik közül ma már többen megbecsült tagjai az iparágnak. A legjobb az egészben azonban mégiscsak az, hogy ismét hálát adhatunk a sorsnak, hogy Magyarországon jártunk középsuliba - ahol nem kellett ennyit balfaszkodni, ahol már 16 évesen hülyére ihatta magát az ember pálinkával, ahol suli után a kocsmában múlathattuk el az időt. Ha mást nem is, legalább ezt becsüljük meg...
