Bevallom, határtalan naivitásomban én mindig úgy vélekedtem, a kortárs amerikai vígjáték lassan csak elér végre egy olyan minimum szintet, ahonnan már tényleg nincs tovább lefelé, és ezért vagy emelkedni kezd majd az út, vagy bekövetkezik legalább a kármentő stagnálás. Igaz, Hollywood kisebb pöcegödreiben folyamatosan termelik a nézhetetlen szemetet, a mainstream pedig eközben olyan “sztárokkal” mérgezi a közízlést, mint Adam Sandler vagy Rob Schneider - de ezek a borzalmak valahogy mindig is lehatárolódtak a törzsanyagról, és csak egy sajátos ízlésű, a komédia fogalmán eltérő minőségeket értő közönségcsoport fogyasztotta őket nagy étvággyal. A Hippi-túra (Wanderlust) frappáns és velős cáfolata ennek a hiszékeny és téves gondolatmenetnek: ez az Aniston-Rudd páros nevével eladott “vígjáték” fényesen demonstrálja, hogy bizony még mindig van lejjebb.

A vígjátéki műfajbesorolást kénytelen voltam fentebb idézőjelezni, hiszen az említett mű nem felel meg a legalapvetőbb zsánerkritériumnak: tudni illik nem lehet nevetni rajta. Őszintén szólva érthetetlenül állok az eset felett, hiszen a jelek szerint a producer, az író és a rendező is úgy gondolhatta, vicces az, ha néhány skatulyába ragadt színész ordenáré gusztustalanságokat üvöltözik egy fordulatokat és értelmet nélkülöző, gyilkos 80 percben. Tudom, jópofának tűnhet a negyven éve letűnt hippi-kultúrát parodizálni, ahogyan a célcsoport talán tényleg zabálja a “munka mókuskerekéből kiugrott nagyvárosi harmincasok” vidéki történeteit is. A forgatókönyvet jegyző két álomgyári munkásnak azonban fogalma sem volt arról, hogyan kell egyáltalán sztori írni.

Narrációról nem igazán beszélhetünk, az esetleges események csak alibit szolgáltatnak arra, hogy az egyik faszos “poéntól” a másik szarósig is eljussunk, miközben valamiféle “légy-önmagad” üzenetet próbálnak belénk tunkolni - kevés sikerrel. A színészgárda ripacskodása mellett az igazán kínos azonban mégis Jennifer Aniston és Paul Rudd jelenléte. Aniston negyvenhárom évesen egyre nehezebben adja el a szédült harmincas fehér középosztálybelit, súlytalan és erőtlen alakítása egyenes út a B-kategóriás komédiapokol felé (hatvan évesen durva lesz ez a szerepkör). A legszomorúbb azonban mégis Rudd sorsa, akibe talán még szorult is némi színészi kvalitás, de ez a cuki-jófiús szerepkör úgy tapad rá, mint az a bizonyos trágya a homlokára, amin a film egy bizonyos pontján nevetnünk kéne egy nagyot. Bár a film majdnem súrolja a nézhetetlen kategóriát, talán mégsem tanulságok nélküli: Rudd tükör előtt kivitelezett, “megbaszlak-a-kukimmal” monológja újabb negatív csúcsa annak a terrornak, amit vígjáték címen eresztenek ránk a szivarozó, hájfejű hollywoodi fejesek.