Régóta hatalmas lyuk tátong e blogon, hiszen napjainkra a tévésorozat az egyik legfontosabb mozgóképes 
kifejezésformává nemesedett, a sok filmélmény közepette mégsem maradt sok írói energia a fenti tény mélyebb kibontására. Hiánypótlás következik tehát, a legfontosabb alapvetések sorba vétele, a vakációra való tekintettel szigorúan szubjektív és csapongó formában, a teljesség és a tudományosság bármiféle igénye nélkül. Ha magára a tévéfilmes formára gondolok, illetve azokra a dolgokra, melyeket szeretni lehet benne, szinte azonnal a Maffiózók ugrik be, amely nemcsak a valaha készült egy legfontosabb televíziós produkció, de rövid úton forradalmasította is a médiumot. Igaz, előtte több alkotás is pedzegette már a határokat, sőt, a remek Twin Peaks annak idején tényleg nagyot szólt, mégis a Tony Soprano vezette gárda volt az, aki sikerrel hegesztette egybe a posztmodern gondolkodásmód, az igényes televíziózás, a szórakoztatás és az okos izgalom látszólag egymást kizáró kategóriáit.
Ha valamire, hát erre a sorozatra tökéletesen illik a "kult" címke: a nálunk szerencsésebb esztétikai ízléssel és befogadói ingerenciával megáldott országban a mű óriási tömegeket vonzott, az Amerikai Egyesült Államokban pedig számtalan könyv, tanulmány és újságcikk dolgozta fel a jelenséget. Itthon az RTL Klub a vasárnap/kedd éjféli, megalázó műsorsávban próbálkozott vele, de igazi terepét a mű itthon a DVD-kiadással és az illegális letöltésekkel találta meg. Egy ilyen kaliberű írásban természetesen lehetetlenség lenne akár csak sorba venni azokat a legfontosabb rétegeket, melyek miatt a Maffiózók kötelező néznivaló, de mindenképpen érdemes e helyütt is aláhúzni, hogy aki még esetleg nem látta a Soprano család elképszető kalandjait, az bizony semmit nem látott.
A David Chase agyából kipattant koncepció olyan egyszerű, mintha valami ócska vicc lenne: adott egy külvárosi, nem kifejezetten nagypályás maffiózó, aki pánikrohamai miatt kénytelen pszichiáterhez fordulni. A gengszter- illetve maffiatéma realisztikusabb, mítoszromboló ábrázolása azonban önmagában még lenne elég a sikerhez. A történet szép lassan behatol a szövetek közé, és nemcsak az olasz-amerikai maffia tudatalattiját térképezi fel, de a kapcsolódó szereplők (családtagok, barátok, kívülállók) világát is pszichológiai alapossággal körüljárja, kidomborítva így a műforma fantasztikus lehetőségeit. Az írók szinte minden részben hibátlan munkát végeznek: 
a bűn, a humor, a családi dráma és az intellektuális metaforák keveréke hibátlanul keverednek el a fordulatokkal és cliffhangerekkel. Igaz, a képlet kissé elfárad az ötödik és hatodik évadra, addigra azonban már annyira beszippant a tökéletesen kidolgozott világ, hogy úgysem hagyjuk abba. A színészi alakításokra, a rendezésre, az operatőri munkára vagy a stáb többi tagjára amúgy soha nem lehet panaszunk, ez a színvonal még egy játékfilmben is becsülendő lenne.
Az igényes kivitelezés, a nagyszerű írói és színészi teljesítmény, illetve a maffia-tematika romantikus vonzereje mellett azonban a sorozat bizonyosan telibe talált valamit, ami miatt nézők milliói tapadtak a képernyőre. Sokan sokféleképp nekifutottak már a siker megfejtésének, és számtalan védhető álláspont született már a témában, egy dolog azonban holtbiztos: Tony Soprano erősen szimbolikus helyzete nagyszerűen rímel arra a posztmodern léthelyzetre, amit nap mint nap mi is átélünk. A Maffiózók világa a hagyományok, az irányelvek, az egyértelmű erkölcsi támpontok és életkeretek lassú olvadásáról, illetve az így kialakuló helyzetről szól. A maffia erős törvényei, a tökéletesen szervezett család, a múlt előírásai metaforikus leképezései annak a világnak, amelyet a dédszüleinkkel kapcsolatban elképzelünk - és ami mára semmivé lett. Ahogyan Tony sem bízhat már a "családban", ahogy a szeme előtt mállanak szét az egyértelmű fogódzók, úgy a néző is egyre elveszettebbnek érezheti magát a kortárs környezetben. A sorozat írói így egyszerre játszanak rá az "elveszett világ" iránti nosztalgiánkra, egyszerre mutatják be a változások kiváltotta "pánik" hatásait, illetve megpróbálják felvázolni a kivezető utakat. Tony küzdelme rólunk, értünk is zajlik - ezért lehetetlen szabadulni a sorozat hatása alól. Alapmű!
