Bűnsorozathoz nem nagyon lehet elképzelni ütősebb high conceptet, mint a Dexter sorozatgyilkos-rendőr alapötlete. A rejtőzködő pszichopata és az átlagos mintapolgár egy karakterben való ütköztetése nemcsak lebilincselően izgalmas és fordulatos történeteket szül, de még ennél is fontosabb, hogy lehetőséget biztosít az 
uralkodó társadalmi normák ironikus vizsgálatához. Dexter érzelmek nélküli, hideg matematikusként próbál beilleszkedni az amerikai középosztályba: cinikus megfigyelései, tettetései és morbid/humoros próbálkozásai ezért kíméletlenül lerántják a leplet a normalitás, az elfogadott magatartásformák és az átlagpolgár rendkívül képlékeny fogalmairól, miközben egy fordulatos nyomozás is zajlik a háttérben. A Maffiózók hagyományok és fogódzók nélküli világa itt új színekkel gazdagodik: ezúttal egy szociális és emocionális analfabéta térképezi fel, hogyan lehet ma boldog az ember, és mit tehet a jobb élet reményében. Dexter válasza természetesen pimasz és provokatív, hiszen végül kiderül, hogy eltitkolt kettős személyisége ellenére (vagy éppen azért) egyedül a főhős képes boldogulni a káoszban, a többiek, a "normális emberek" azonban csak sodródnak az árral. Bár Dexter látszólag egy gép lelkével rendelkezik, mégis ő az, aki igazán "él" - szól az alkotók ébresztője.
Tony Soprano maffia-hagyományaihoz hasonlóan Dexter az apjától örökölt kódrendszert viszi tovább, ami azonban folyamatosan erodálódik ebben az értékvesztett, kortárs társadalmi masszában. A sorozat alkotói egy-egy évadot mindig egy meghatározó szociális képződmény köré építenek: hősünk epikus (és lélegzetelállítóan izgalmas) küzdelmei a család, a házasság, a barátság, a vallás vagy épp a munka köré épülnek. Az aktuális ellenfelek mindig alternatív megoldási utakat, más életfelfogást mutatnak Dexternek, az összecsapások metaforikus síkján tehát a társadalomba még besimítható különcségek, illetve az abszolút kívülállás örök kérdései merülnek fel. A sorozat azért szegezi a nézőt a képernyő elé, mert egy olyan karakteren 
keresztül kérdez rá ezekre a mindenkit foglalkoztató dilemmákra, aki mind érzelmileg, mind szociálisan az abszolút nulla pontban áll, azaz egy üres lapként teleírható. Az ötödik, de leginkább a hatodik éved sajnálatos kifulladása épp azért következhetett be, mert Dexter karaktere egyre jobban nélkülözte ezt a sziké-szerű, hideg analízist, miközben a bemutatott konfliktus is egyre specifikusabbá, azaz laposabbá változott.
Bár a sorozat kíméletlen tükröt tart a posztmodern jelen elé, a végkicsengés mégis pozitív, hiszen a kapott kódrendszer megkopva, átalakítva, de valahogy mégis túléli az újabb kihívásokat, és segít Dexternek abban, hogy kialakíthasson valamiféle identitást, amelyben lassan kialakul a szülői, a testvéri szeretet és a barátság is, amelyből már lehet boldog életet építeni. Eközben szép lassan feltérképezzük a családtagok, a kollégák és az ellenfelek ellentmondásos jellemeit is, az írók legnagyobb dobása azonban, hogy a jellemrajzokat hibátlanul használják a bűnszálak szövögetéséhez, majd ebből sikerül egy jó kis látleletet is kikerekíteni. A sorozatgyilkos-karakter kiválóan alkalmas a háziasításra, hiszen a közönség erős kliséket és ismertetőjegyeket hord magában, az írók mellett azonban Michael C Hall visszafogott alakítása is fontos alkotórésze a sikernek. Akárhogyan nézzük, a Dexter első négy évada hibátlan munka, meglátjuk, a nemsokára érkező hetedikkel sikerül-e visszakanyarodni a remek alapkoncepcióhoz...
