A "tudományos" csatornák műsorszerkesztői már régóta rájöttek arra, hogy a tematikus adások nézettségét az események filmszerű, kaland-orientált rekonstrukciójával jelentősen feltornázhatják. A történelemórák száraz 
tényszerűsége jobban csúszik, ha vér fröccsen a tógára, a lovagok meg karddal irtják az ellent: a tudományosság, a műveltségi érték csökken ugyan, de a megmaradó, hatásvadászattal felturbózott ismeretanyag bizonyosan több emberhez jut el. Az ismeretterjesztő csatornákon burjánzanak hát az akciódúsabb, feszültséggel felpumpált pop-műsorok, éppen ezért csak idő kérdése volt, mikor csap le egy "hagyományos" televízió is a receptúrára. A BBC és HBO össze is rakta tehát a félelmetes erőforrásait, majd megmutatta, mit is lehet kihozni ebből a cuccból: a Róma nem az első "történelmi tévésorozat", a nagy siker után pedig számtalan klón bukkant fel a képernyőn, ám ilyen fordulatos, lehengerlő látványosságot egyik sem tud nyújtani. A sorozat mozifilmes költségvetéssel vázolt történelemórája fel tud emelkedni az ókori Róma popkulturába gyökeresedett vélt/valós dicsőségéhez.
Maga a koncepció egészen érdekes, hiszen az alkotók valós eseményeket dramatizálnak, miközben kifogástalan színészgárdával, óriási díszletek között, hatalmas statisztériával forgatnak. Az írókra sajátos feladat várt, hiszen olyan történeteket kellett feldolgozniuk és izgalmassá varázsolniuk, melyeknek a legfőbb csomópontjai már ismertek a közönség előtt. Cézár felemelkedése és bukása (első évad), illetve Augusztus császárrá koronázása (második évad) egyszerre követi tehát a történelemkönyvek lapjait, de az ismert sztori olyan szereplőkkel és eseményekkel is bővül, melyek a hatásosabb dramaturgia miatt kellenek a matériába. A széria gyenge pontja pedig épp itt tárul fel. A fikció nem illeszkedik megfelelően, hisz az élet sokkal izgalmasabb és drámaibb az írói 
fantáziánál, ráadásul a történelmi hűség is folyamatosan sérül. A történet e bukkanók ellenére azért meglepően szépen tekeredik: a főbb karakterek kivétel nélkül izgalmasak, a csaták, a helyszínek és a főbb csomópontok pedig kellő élvezeti faktorral és tanulnivalóval látják el a közönséget.
A Róma legnagyobb erőssége, hogy sikerrel megy szembe azzal a glamúros hollywoodi képpel, amit az 50-es és 60-as évek nagy epikus mozijai tápláltak a köztudatba. Bár itt is csillognak a páncélok és fantasztikusak a színes paloták is, a mocsok, a kegyetlen erőszakkultusz és az állatias ösztönök átszűrődnek végre a képeken. Az Örök Város az ókorban csak kevesek számára volt paradicsomi, és kellemes mirtusz-illat sem úszott a levegőben: a széria jó érzékkel ássa bele magát az "átlagos" római mindennapokba, és a nagy horderejű események mellett megpróbál alternatív hangulatok is felvillantani. Természetesen ezek a képek és ízek sem nevezhetőek megdönthetetlen hitelességű, forrásértékű rekonstrukcióknak, de legalább eszméletlenül jól mutatnak a tévé képernyőjén. Ha ehhez még hozzáadjuk a háttérstáb remek munkáját, illetve az alakítások nagyszerűségét is, rögtön megbocsájtható lesz a történelmi események üres, önjáró fosztogatása is. Epikus, nagyszabású produkció ez, amely megmutatta, hogy a televízió nyugodtan konkurálhat akár még a szélesvásznú, pazarabb szemkényeztetőkkel is - csak kellő pénz és akarat kell hozzá. Ebben az esetben ez két évadra volt elegendő.
