Objektíven természetesen lehetetlen megindokolni, jelen állás szerint miért épp a Breaking Bad a televíziós sorozatok csúcsa. A zsírtalan, csupa izom forgatókönyv, az ihletett színészi alakítások, a mozgóképen eddig még soha nem látott részletgazdagságú karakterfejlődés, a fordulatok és a narratív megoldások finom tűzijátékai, a posztmodern, egzisztencialista kényeztetések, a morbid humor csak lehetséges magyarázatai, de korántsem döntő érvei a mindent elsöprő kritikusi és nézői rajongásnak, a már most nyilvánvaló kultnak. Azt természetesen még a kétkedők is elfogadják, hogy ennek a sorozatnak ott a helye az aktív bűnszériák hármas élmezőnyében (SoA-Dexter-BB) - Vince Gilligan alkotása azonban egy fokkal talán mégis okosabb és kimunkáltabb, mint az e helyütt is kielemzett és elismert vetélytársak, és így méltó az aranyéremre. Walter White szimbolikus dilemmája és fokozódó gonoszsága nemcsak a felszínen szórakoztató (balfaszból az alvilág királya), de a folyamatosan eszkalálódó események kérlelhetetlen helyzetképet festenek a társadalom és az egyén, a hagyományok és az ösztönök, a vélt és valós identitás kortárs paradoxonjairól. A megvalósítás ráadásul hiba nélküli, az összes szál feszes és fontos eleme a narrációnak, így sehol egy apróbb üresjárat, vagy unalmas betét. Ezek után így nem lehet kérdéses, hogy a legjobb tévésorozatok taglalását e gyöngyszemmel fejezem be...mint kritikusnak ugyan nem kéne elárulnom, de nekem vitathatatlanul Hesienberg felemelkedése a személyes kedvencem!

A rákos kémiatanár drogokat kezd kotyvasztani...nem éppen eredeti vagy újító koncepció, ám Gilliannak csak megfelelő ugródeszkára van szüksége, hogy kibontsa a környezete által leírt White, illetve az univerzális erkölcsi törvényekre csak lassan ráébredő Jesse hallatlanul dinamikus és összetett kapcsolatát. A békés, vesztesként elkönyvelt, kimondottan boldog családapa éli az unalmas, ám szerinte megfelelő és boldog életét. Mr White fehér középosztálybeli, bűntelen és teljesen átlagos nyárspolgár - egészen addig a pontig, míg egy halálos diagnózis ki nem mozdítja a tökéletlenségében is tökéletes mindennapokból. Hősünk természetesen haragra gerjed...Gillian íróként tökéletesen vezényli le, ahogyan White dühe fokozatosan a környezete, illetve a szépen berendezett élete ellen fordul. Bryan Cranston világklasszis alakítása részletgazdag: a kezdetben csak pénzért végzett alvilág tevékenység fokozatosan ébreszti rá White-ot a társadalmi elvárások és látszatok alapvető hazugságára. A törvénytisztelő állampolgár tulajdonképp még önmaga elől is elrejtette valódi énjét, boldogsága pedig légvárakon alapult (még akkor is, ha szereti a családját). White halálközeli élménye felszabadító erejű, ám ez a felismerés veszélyes is egyben.

A Breaking Bad messze nem egy önmagára találó, a buta korlátaitól megszabaduló, valódi énjét az alvilágban megtaláló posztmodern hős diadalmenete. Gillian sokkal rafináltabban bánik a témával, és az újonnan kinyitott ajtón valóságos káoszt zúdít be a hős életébe: miközben a bűnöző-alteregó Heisenberg egyre hatalmasabb és félelmetesebb lesz, addig White maga is romboló vírusként árt a környezetének. Az egykori kémiatanár egyre durvább határokat és morális gátakat lép át - ennek ellenpontja a drogfüggő és nemtörődöm Jesse, aki látva partnere ijesztő átváltozását, rádöbben az alapvető erkölcsi értékek fontosságára. Ez a széria már nyomokban sem tartalmazza az "elvesző ellenvilág paradicsomi ígéretét" - míg Sopranoék a maffia, Dexter az álca-élet, a SoA motorosai pedig klub identitás-illúzióit kergetik, és eközben legalább megértik, mit veszítenek/veszítettek el, addig a Breaking Bad szereplői egytől egyig az egzisztencialista semmi közepén barangolnak. A felség és a fiú a szeretett családfőt és az otthon biztonságát, a nyomozó-sógor a rendőri munka szilárd elveit, Jesse a léhaság páncélját veszti el, ám a legtragikusabb mégis Walter White sorsa, aki megpillantja önmagában azt a sötétséget, amely ugyan az alvilág élére predesztinálja, ám eközben egyre durvábban kizárja magát a hétköznapi világból és a közösségből.

Posztmodern példamese ez a javából, egyenesen a legkeserűbb fajtából. Az új-mexikói kisvárosban az alvilág is ugyanolyan identitásválságtól sújtott, törvények és fogódzópontok nélküli katyvasz, mint a "normális" emberek élete. Itt már nincs maffia-romantika, se betyárbecsület, se üzleti érdek - White azért állhat felette (vagy alatta?) ennek az egésznek, mert a kémia megdönthetetlen törvényeit térképként használva (reakciók-ellenreakciók) képes elnavigálni és rendet vágni ebben a káoszban. A hideg racionalizmusát az események állandó irracionalizmusa folyamatosan kikezdi ugyan, ám hősünk jelen állás szerint úgy gondolja, képes uralni sorsát - csak azzal nem számolt közben, mennyire magányos és talán céltalan is a sötétség útja. Gillian nem ítél, csak egy lehetséges prognózissal rémít: a negyedik évad végén úgy tűnik, az ál-élet és a hazug társadalmi korlát még mindig jobb, mint a belső mélységek veszélyes feltárása ...iszonyúan kíváncsi vagyok, hová fejlődik végül a szereplők sorsa. Az ötödik szlogenje: All hail to the king! Ámen!

u.i.: száz korbácsütés annak, aki Totál szívásra magyarította a címet, totálisan eldeformálva és elvicceskedve az eredeti fontos felhangjait.