A valóság és a fikció közötti határ fokozatos eltűnése, a különböző stílusok és műfajok tudatos egymásra játszása, a meghökkentő kapcsolódási pontok létrehozása a posztmodern szellemiség mindennapi jelenségei közé tartoznak. Hollywood természetesen halad a korral, elvégre az újdonsággal mindig szórakoztatni akar, tehát kutya kötelessége követni azokat a trendeket, melyeket a néző is egyre erősebben tapasztal maga körül. A holló tankönyvszerűen mutatja be, hogyan próbálkoznak az álomgyári iparosok a posztmodern esztétika kommersz változatával: a Poe életútját és műveit sajátos keverékben “feldolgozó” mű remekül illusztrálja a módszer lehetőségeit, illetve a csúnya tévutakat is.
Az írók biográfiáit és az alkotások világát összekutyulni természetesen mindig is divatos volt. A művész alapvetően saját élményekből táplálkozik, ezért az irodalomtudósok és az elemzők mindig is szerettek a szerzők életében vájkálni, így próbálva felkutatni a nagy műveket nyitó kulcsokat. Mára e törekvés csak annyi változott, hogy a filmesek inkább az ismert alkotásokhoz igazítják a fikciós életrajzokat, sajátos (ám korántsem érdektelen) arcképeket rajzolva a halhatatlan művészekről. A holló alkotói már rögtön itt elkövetnek el egy nem túl szerencsés hibát: az egyéni nézőpontú, markáns továbbgondolás helyett nemes egyszerűséggel csak kizsákmányolják a poe-i tragikus sors, illetve az örökbecsű sötét művek kínálkozó potenciálját.
A szabad rablással, a felszíni vér és bűn buta kopírozásával önmagában még nem is lenne különösebb probléma, ha abból valami izgalmas, rejtélyes, feszült mozi születne. Az eddig elsősorban a Watchowski-fivérek holdudvarában dolgozó James McTeigue sajnos azonban a lehető legrosszabb megoldást választotta: úgy próbált meg éjfekete sorozatgyilkos-thrillert forgatni, hogy abból kimaradt a feszültség, a rejtély, no meg az izgalom. Az esetlenül csavarodó történet csikorogva egybevarrja ugyan a leghíresebb Poe-novellák fontosabb eseményeit, és eljátszik a valós életrajzi eseményekkel is, ám ha eközben nincsenek se nyomok, se lehetséges elkövetők, akkor a krimi izgalma nem kötheti le a nézőt.
A modern bűnfilm fordulatait nem sikerül a romantika kulisszái közé passzintani, az írásokból csak néhány kiüresedő motívum villan fel, a közé ékelt, képzelt biográfia pedig végtelenül unalmas és érdektelen. Ezek után már csak a látvány vagy a színészi játék kárpótolhatna minket, ám sajnos a különben mindig remek John Cusack, illetve az eddig legalább vizuáli san erős rendező teljesítményében is csalódnunk kell. Poe szelleme sehol, a misztikus-ködös múlt századi atmoszféra pedig unalmas kliséhalommá silányul. A posztmodern módszert lehet ipari méretekben is mímelni, ám a kellő kreativitás és ötlet mégis fájóan hiányzik.