Kinetográf

Korántsem véletlen, hogy az örökké friss vérre szomjas Hollywood kövér ujjacskáit nemrég Baltasar Kormákur nyaka köré fonta: Izland leghíresebb rendezője nemcsak a markáns északi hangulatok megteremtésében profi, de már korábbi műveiben is nagyfokú műfajtudatosságról tett tanúbizonyságot. A 2008-ban forgott Fehér nászéjszaka már önmagában azért is méltó lenne a figyelmünkre, mert egy aprócska Észak-Izlandi szigeten játszódik. A gyöngyvászonba ragadó, egzotikus atmoszféra, a csodálatos fények elvinnék a hátukon a művet, itt mégis csak a szilárd alap szerepét játsszák ebben a keserédes, nősülős melodrámában. Kormákur irigylésre méltó ügyességgel egyensúlyoz a jeges skandináv életmesék, a hibbant legénybúcsús komédiák és a filozofikusabb szerelmi meditációk között. A hihetetlen helyszíneken összetéveszthetetlenül északi, könnyen megszerethető figurák bukkannak fel - néhol mintha Kusturica és Fellini randevúzna von Trierel és Anders Thomas Jensen szerelemgyerekével. Sőt, ebben a hűvös, fehéren ragyogó izlandi éjszakában még a nagy Bergman is feltűnik egy pillanatra, a súlyt azonban a nevetés, a komoly bölcselkedést a könnyed életigenlés oldja. Kormákur irigylésre méltó magabiztossággal zsonglőrködik a lehetőségeivel: ha a végeredmény nem is lesz filmtörténeti mérföldkő, mégis hamisítatlan szerzői darab, amely képes tovább mélyíteni a kortárs skandináv mozi dicső hírnevét.