A fekete öltönyös ufóvadászok kultikus képregényfolyama a világnak ezen a felén nem kimondottan ismert, ám a jól sikerült megfilmesítések az igényesen könnyed örömmozik kicsiny, ám annál népszerű táborát erősítik. Az alkotók nem próbálnak súlyos bölcsességeket lenyomni a torkunkon, sőt, a világot sem kívánják megváltani, ám a beígért szórakoztatást maximális erőbedobással, imponáló minőségben végzik. Ez a dicséretesen magas színvonal szerencsére a harmadik részben is kitart: a Barry Sonnenfeld vezette rutinos stáb ezúttal is önfeledten mókázik, ami azért jó hír, mert így ismét egy látványos ÉS vicces filmet hoznak össze nekünk.
A trilógiává szélesedett komédia elsősorban azért lehet ennyire működőképes, mert a bizarr sci-fi tökös akcióval, az obskurus összeesküvés-elméletek kíméletlen paródiájával, illetve könnyed vulgár-filozófiai kérdésekkel keveredik az alaptónus mégis a nyomozós haver-mozik odamondogatós “furcsa párjait” idézi. A recept tulajdonképp a 80-as évek nagysikerű hibrid-blockbustereit követi, Sonnenfeld érdeme elsősorban az, hogy összehozta a remek Will Smith - Tommy Lee Jones párost, megiratott egy rakás ufó-viccet, és a pazar trükköket az erős forgatókönyvre, és nem annak helyére építette fel. A harmadik rész nem is változtat sokat a jól bevált eljáráson: a megidézett előd ezúttal a legendás Vissza a jövőbe, az időutazás beemelésével pedig nemcsak Josh Brolin és Emma Thompson kap lehetőséget, de a 
véletlen kontra sorsszerűség örök sláger-gegjeit is el lehet pukkantani.
Külön piros pont jár az alkotóknak, hogy az újabb rész befogadásához nem feltétlenül kell ismerni az előzményeket - de ha valaki keményvonalas rajongó, akkor is friss poénok várnak rá. J ügynök feladata ezúttal az, hogy megakadályozza K ügynök megölését, az ügy érdekében ezért kénytelen visszamenni az időben, egyenesen az amerikai történelem egy kitüntetett eseményig. A szokásos időutazós bonyodalmakat az írók remekül tálalják, a hol rasszista, hol rasszistaellenes viccek ülnek, a néző pedig egy percre sem unatkozik, mert pörögnek az események. A MIB 3 elsősorban mégis azért szerethető, mert úgy kapcsolja ki az embert, hogy közben nem veszik félvállról a feladatot. A rendező, az írók, a színészek és a trükkmesterek is kitesznek magukért, bizonyítva a tételt, hogy Hollywood élvonala nem kacatot, hanem minőségi illúziót gyárt.
(a cikk eredetileg itt olvasható)
