A stáblista felbukkanásakor ránktörtő “húbasszameg” érzés igen ritka vendége az egyre gyakoribbá váló mozgókép-fogyasztásnak, amiről vélhetően egyszerre tehet a mennyiség növekedésével természetes arányban csökkenő átlaszínvonal, illetve a tompuló-közömbösödő nézői attitűd is. A filmes katarzis tűnékeny és erősen személyes tapasztalatát ezért mindenképpen meg kell becsülni és tovább kell adni - még akkor is, ha arra sajnos csak igen kicsi az esély mutatkozik, hogy a Kedves Olvasónak is ugyanúgy odacsap majd a dél-koreai Salinui chueok, ahogyan e sorok írójának. Akár létrejön azonban a varázs, akár nem, az azért mégis szinte teljes bizonyossággal borítékolható, hogy aki vállalkozik e remek sorozatgyilkosos thriller megtekintésére, az a látottakat illetően egész egyszerűen nem fog csalódni.
A halál jele magyarítással forgalomba került alkotás egy valóban megtörtént gyilkosságsorozat eseményeit dolgozza fel, miközben elsősorban a nyomozók küzdelmére, a közöttük lévő világnézeti különbségekre, illetve az ügy rájuk, illetve a kisközösségre gyakorolt hatásaira koncentrál. Ha ismerősnek tűnik ez az igen érdekes képlet, az sem a véletlen műve: Bong Joon-ho pompás darabja hasonló utakon jár és ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, mint a négy évvel későbbi amerikai Zodiákus, Míg azonban Fincher mesterműve az emberi tényezők mellett elsősorban a bizonyítékok és az intézmények posztmodern diszfunkcionalitását mutatja be, addig ez a vonal a a koreai film esetében már korántsem nem annyira lényeges, mint a történelmi háttér a hősök hajszálpontos ábrázolása.
Joon-ho alkotása e ugyanolyan szimbolikus és mélyen filozofikus látleletét nyújtja korunknak, mint az amerikai rendező nyomozása, ám a maga sajátos módján sokkal ütősebb és felkavaróbb, mint az egyébként nem épp a megnyugtató gondolatiságáról híres Zodiákus. A két film viszonyáról, illetve a bennük ábrázolt posztmodern létállapotok keserű ábrázolásmódjairól egész biztos fantasztikus összehasonlító elemzéseket lehetne írni - a metanarratívák halála, a szimulákrumok elsőbbsége és az én identitásvesztése ráadásul mind-mind olyan fogalmak, melyeket akkor is a bőrén érez a ma embere, ha esetleg még soha nem nevesítette magában ezeket az általa is megélt tüneteket. A halál jele hatása pedig éppen abban rejlik, hogy képes egy igen népszerű műfaj szigorú keretei között, érzelmi és értelmi síkon, a maga bizarr módján szórakoztató formában mesélni ezekről a szövegszinten egyénként ijesztően absztrakt, ám mégis égetően aktuális és fontos jelenségekről. Ha nem is tudjuk miért, de az a bizonyos “húbasszameg” érzés is pontosan ezért törhet ránk a film végén, amikor megjelenik a már említett stáblista...maradandó élmény, kétségtelen!