Egy turnéfilm akkor igazán jó, ha nemcsak az adott együttes zenéjét, de a tagok személyiségét, a köztük lévő viszonyokat, azaz a hangjegyeket éltető “kémiát” is képes felvillantani. A finn Kovasikajuttu (The Punk Syndrome) alkotói elsőrangú munkát végeznek, hiszen ügyesen végigkövetik a punkot zsigerből toló Pertti Kurikan Nimipäivät névre keresztelt zenekar néhány hónapját, miközben megismerkedhetünk a zenészek mindennapjaival, drámáival és örömeivel. A film legnagyobb dobása azonban mégis az, hogy kizárólag a jól ismert turné-dokus eszközöket használja, és az elfogulatlan szemlélő nézőpontjából mutatja a bandát. A bevett megközelítésmód most kivételesen nem unalmas klisékhez vezet, hanem fontos alkotói gesztusként kőkeményen világít rá személyes és társadalmi előítéleteinkre. A rock‘n’roll életérzést a bőrükön is megélő zenészek ugyanis egytől-egyig értelmi fogyatékkal élők.
A “haldokló” nyugattól elsősorban nem a gazdagság, a pénzügyi mutatók vagy a vágyott jólét határol le minket, hanem a tolerancia, a másik elfogadásának és megértésének fájó hiánya. Aki szeretne szembesülni vele, milyen óriási szakadék tátong a honi gondolkodásmód, illetve a “válságba jutott” európai mentalitás között, annak egyenesen kötelező a mű megtekintése. A finn rokonaink nem döntik el központilag egyhangúan, ki a normális és ki nem. Pertti, Kari, Sami és Toni speciális otthonokban élnek ugyan, és napjaikat egy ápolási központban töltik, de ettől függetlenül szinte teljesen hétköznapi fickók - leszámítva, hogy frusztrációikból dalokat írnak és koncerteznek.
Humor, érzelmek és lázadó düh: a filmesek csodálatos munkát végeznek, hisz egyáltalán nem foglalkoznak a punk-zenekar szokatlan felállásával, csak szorgalmasan dokumentálnak és ügyesen felismerik a kulcsmozzanatokat. Bár elsőre meglepő és fura fickókkal találkozhatunk a vásznon, és a beszédükre is jobban oda kell figyelnünk, a játékidő végére a néző mégis képes elfeledkezni az “értelmi fogyatékos” csúnya címkéjéről, és a hősök gondolatai, karakterei kerülnek előtérbe. A rendezők nem rágnak a szánkba semmit, elkerülik a giccset és az óvatos, kimért fogalmazásmódokat is: a nagy trükk csupán annyi, hogy sajnálkozás, szánalom és a megkülönböztetett figyelem helyett úgy viszonyulnak hozzájuk, mint bárki máshoz. Ennyi a nagy titok!
