Sajnos nem találtam még megbízható információkat arra vonatkozólag, miért vonzódnak manapság a dél-koreai 
filmesek oly erősen a bosszú motívumához. Talán az ország szomorú történelme, talán a néplélek lehet az ok, esetleg csak szimpla sikerreceptről van szó, az elmúlt években mindenesetre menetrendszerűen pottyannak elénk a keményebbnél keményebb darabok. Bár természetesen arrafelé is készülnek más jellegű mozik, az ország filmtermését mégis elsősorban a hosszúra nyújtott, egyre agyoncsavartabb bosszú-történetek, az epikusan dagadó képek és túlhajtott színészi játék alapján azonosíthatjuk be. A kegyetlen végső fordulattal szembesülő hős/áldozat kitartott szenvedés-képe, a szomorkás zenei hangkulisszával és forgó kamerával végtelenségig elhúzott arcközeli pillanata mára a dél-koreai filmek olyan ikonikus képsorává vált, mint a lágy gitárzenére a szereplőket apróbb élethelyzetiekben végigpásztázó, klasszikus amerikai befejezések (amit én magamban csak “nyál-tablónak” hívok). A Yongseoneun Eupda (No Mercy) a kelet-ázsiai ország filmgyártásának egy újabb állatorvosi lova: a lassan hömpölygő csapda-narratíva, a ripacskodás határán egyensúlyozó színészi alakítások, a barokkosan túlzásba vitt kamerakezelés, a giccsbe hömpölygő morbiditás kiválóan összegzi, sőt, az alkotók akarata ellenére már-már nevetségessé teszi az eddig elért stílusbeli eredményeket. A nemzetközi figyelmet keltő megoldások szolgaian lekövetett manírjai ugyan kifejezetten fárasztóak, a sztorival végül azért csak sikerült a lehetetlen - az író-rendező egy minden eddiginél brutálisabb bosszú-történetet tár a néző elé.
Az őrült környezetvédő-sorozatgyilkos és a rá vadászó rendőrpáros története kezdetben a klasszikus amerikai recepteket követi. Adott egy feldarabolt hulla, egy sokat látott, tapasztalt bűnügyi pszichológus, illetve egy lelkes és okos zöldfülű, aki sokkal előtt jár az ügyben, mint a buta nyomozó-kollégák. A film az első harmada után azonban érdekes fordulatokat vesz a mű, hisz az események háttérében amolyan koreai módon a múltba temetett családi traumák, a sötét titkok és (nem meglepő módon) a bosszú sejlik fel. Hyoung-Jun Kim rendezőként tulajdonképp tankönyvszerűen halad, és már-már bántóan ingerszegény módon másolja a honfitársai által már tükörfényesre csiszolt fogásokat. A cizellált és nehézkes külcsínt azonban Hyoung-Jun Kim íróként nagyszerűen ellensúlyozza. Az ügyesen visszatartott információk, a döbbenetes végkifejlet felé kanyargó fordulatok kellő sötétséggel és súllyal töltik meg a fantáziátlan képeket. A Yongseoneun Eupda ha csikorogva is, de működik - nagy kérdés, meddig lehet még ehető fogásokat főzni ebből az egyre unalmasabb receptből.
