Rezzenéstelen arcú akciósztárunk már első két szerepével kidolgozta azt a hibátlan formulát, amely aztán a "tipikus Seagal-filmként" vonult be a köztudatba. A közvetlenül ezután készült munkái elsősorban már a jól működő alkotóelemek finomhangolására, apróbb hangsúlyeltolódásokra és mikroszkopikus kísérletezésre adtak lehetőséget. Az Ölve vagy halva érzelmesebb (!) húrjai után Seagal még ugyanabban az évben stúdiót és stábot vált: a Halálra jelölve a receptúrából egy egzotikusabb fűszerezésű, véresebb fogást készít, amely a korai életmű (azaz az aranykor) egyik legbrutálisabb, legkérlelhetetlenebb darabja. Hatcher nyomozó már a film első másodpercében mexikói drogdílereket üldöz (Danny Trejo egyik korai alakítása), kezeket tör vagy vág le, majd lepuffant egy kurvát, hogy aztán kiégve egy chichagoi templomban gyónja meg a bűneit. "Tudtam, hogy csak úgy juthatok el az igazsághoz, ha ragaszkodom a saját értékrendszerem, ami nem mindig esik egybe a törvénnyel" - suttogja ars poeticáját a pap fülébe, hogy aztán a tévedhetetlen morális kánon mentén ismét a családját kelljen megmentenie a lassan mindenhová beférkőző bűn bűzölgő szennyétől.
A Thriller-klipp tánckarából importált, voodoosított Bob Marley-hasonmás főgonosza (Usztics Mátyás szikronjával) már teljesen elemelkedik a korábbi reálpoltikai motivációktól, és afféle népmesei szörnyként a drog poklát személyesíti meg. Az írók láthatóan sokat merítettek a 007-es ügynök Kanangás kalandjából (Élni és élni hagyni), és a jamaicai-kolumbiai drogháborút nemcsak a külvárosi környezettel, de a természetfeletti erős 
használatával is igyekeztek feldobni. Igen sajátos párosítás összeereszteni egy fekete mágiás genyót azzal a Seagallal, aki összehúzott szemmel, fekete bőrkabátban olyan szilárdan áll a földön, hogy még egy norrisi pörgőrúgás sem billentené ki az egyensúlyából. A rögvalóság és a fikció ellentéte vibrálóan hatja át a filmet: miközben egy spanyolajkú boszorkány kakast áldoz az oltáron, addig egy riporter az arcunkba mondja növekvő bűnözési statisztikákat, és figyelmeztet a kábszer káros hatásaira is.
A kötelező motivációs véráldozatot ezúttal egy ártatlan unokahúg jelenti. Kissé rasszista természetesen a rasztamaffia (!) bemutatása, illetve a bevándorló-közösség összemosása ezekkel az alávaló bűnökkel (a család megtámadása, drog) - de az íróknak valahogyan mégiscsak meg kellett ágyazni a szokásosnál is durvább rendrakáshoz. Seagal, illetve a fekete tesitanár-haverja (!!) a film utolsó harmadában ugyanis átvált Kommandó-üzemmódba, és a nyolcvanas évek legszebb pillanatait idézve ezúttal nem otthon, hanem a karibi országban irtja az ellent. A reggae-diszkóban Seagal még néhány tánclépést is lejt (!!!), szex helyett azonban csak egy jótestű hölgyet erőltetnek a sztoriba, akitől hősünk megkapja a végső, hiányzó információt. Az aikido helyét ezúttal a házilag preparált fegyverek és robbanószerek veszik át, a kisboltok helyett csak egy kocsmát vernek szét, de a végepoén azért remek lehetőséget nyújt az ikonikus körözős-kardos Seagal-leszámolásra is. Sztárunk egyre jobban érzi a saját kvalitásait, és a következő évben visszatér a Warner kötelékébe, és ezúttal végre egy sokkal erősebb forgatókönyvet kap a zúzás köré...
folyt.köv.
