Sajnos korántsem egyedi eset az akciófilmek történetében, ha a kemény munkával kiérdemelt, szolidabb A-kategóriás siker után az adott harcművész-sztár hirtelen szükségét érzi, hogy magvas gondolatait egyenesen az örökkévalósággal ossza meg. A máskor oly szigorú és éber producerek, a vasakaratú stúdiók a megszerzett milliók hatására sokszor sajnos tényleg szabad utat biztosítanak a kényszeres önkifejezési mániáknak: a sziklaöklű sztárokat óvatlanul a kamera mögé engedik, lehetővé téve az opus magnum és a celluloid visszavonhatatlan találkozását. Végül természetesen mindenki rosszul jár a dologgal: a sekélyes gondolatiságtól, a modorosságtól roskadozó filmek rendre elhasalnak a kasszáknál, a közönség szenved vagy röhög az izzadságszagú kliséhalmon, az addig felfelé ívelő színészi pálya pedig csúnya zuhanórepülésbe kezd. Szomorú filmtörténeti tény, hogy hat évvel a pályakezdés után szimpatikus hősünk, Steven Seagal sem tudott ellenállni az ördög kísértésének, és nem elégedett meg a szépen növekvő, szerethető akció-hírnévvel, hanem az Úszó erőd pozitív fogadtatása után elérkezettnek látta az időt a spirituális-világmegmentős-filozofikus főmű elkészítésére. Az 1994-es Lángoló jég egyszerre borzongató mementója, tanulságos fordulópontja és könnyes lezárása a csodálatos seagali aranykornak...az oly ígéretesen emelkedő aikido-mesterre innen már csak a leszállóág, a püffedt, B-filmes felejtő várhatott.

Egy amerikai címer-sas képével nyitunk, majd az Alaszka fölött köröző nagytotálra kikerül az "A Steven Seagal Film" felirat. Innen már tudhatjuk, tényleg alapvetéshez érkeztünk, és ez most tényleg "a" Seagal-film lesz, hisz emberünk a színész-producerség mellett ezúttal a rendezői széket is bátran bevállalta. A szinte teljes kontroll már a nyitó szekvenciában is erősen érezhető: egy lángoló olajkúthoz copfos hősünk (Forrest azaz Errdő!) szivarozva lép oda, majd egy alumínium lemezzel védve magát besétál a lángokba. "Hála Istennek, meg vagyunk mentve" - szól az öreg csóka, majd Forrest egy laza mozdulattal felrobbantja az egész cuccot, majd hanyagul belevigyorog a kamerába. Ezek után pillanatok alatt sor kerül a nem túlzottan koherens és értelmes történet felvázolására is, amit körülbelül annyira lehet komolyan venni, mint amikor a sarki kocsmában valaki ordítva állítja, hogy "de az biztosúristen hogy úgy van!". Az írók nem vacakolnak sokat a zöld problematikával, és nem ásnak le különösen mélyre a témában, ehelyett pikk-pakk elénk raknak egy iszonyú genyó olajvállalatot, gyilkos zsoldosokkal meg lelketlen alkalmazottakkal, szemben velük pedig megkapjuk a kedves indiánokat + Forrest barátunkat, aki először a farkasokkal táncol, aztán gyorsan kinyírja azt, aki szemetel.

Érdekes ez az egész, mert ha a környezetvédelmi maszlagot nem nyomná Seagal még a Szomszédok-finálékat is meghazudtoló didaktikussággal az arcunkba, akkor ez a film igazi bűnös élvezet, valódi kultusz lenne. Egyszerűen nem lehet nem szeretni azt a már-már gyermeki igyekezetet, ahogyan az akciósztár ezoterikus filozófiával akarja átitatni a kalapács-bonyolultságú mondanivalóját. Az indiános-látomásos meditáció elképesztően röhejes komolykodásánál már csak az van lentebb, amikor egy kocsmai bunyó során Seagal hirtelen költői hangnembe vált és fátyolos hangon megkérdezi, vajon "mennyi idő kell, amíg egy ember megváltozik?". A mű hemzseg az ikon-potenciál képektől: a varjútoll hatására transzba eső hős, a rojtos redneck-kabát, a lovas szakadék-ugratás és az eszkimó-szexfantázia mellett egy ponton még a fekete bőrszerkó és a 45-ös Colt is előkerül, finoman emlékeztetve a nézőt arra, mennyivel jobbak voltak az életmű korábbi dobásai. Ezek az apró cukordarabkák azonban eltörpülnek a kényeztető dialógusok mellett: "ő az, aki benzint iszik és aztán lehugyozza a tábortüzed", mondja az egyik fegyveres...és ez még nem is legütősebb sora a kőkemény macsózás, a jeges élvezeteknek.

Nagyon nagy kár, hogy Seagal végig nagyon komolyan veszi magát...mellette ugyanis olyan óriások bohóckodnak önfeledten, mint a lehengerlő Michael Caine, a mánikus R. Lee Ermey vagy szinte észrevétlen Billy Bob Thornton. Caine iszonyú jól hozza az ős-szemét Ewing-klónt, de feltűnik még az John C. McGinley is, aki mindig remek volt az irritáló seggfej, gonosz-balkeze szerepeiben. A sok apró öröm mellett azonban végig érezzük a fájóan béna rendezői akaratot, a mindent átható izzadságszagot, amely a piromán öko-akciófilm (!) alaphangulatából visszafojthatatlanul kiárad. Nem fér a fejembe, hogyan is gondolhatta komolyan ezt az egészet Seagal: a jó ügy, a környezetvédelem érdekében felrobbant két olajkutat meg egy finomítót?! Tiszta Green Peace mennyország! A gyújtóbombákkal amúgy is megszaladt a direktor keze: már-már önparódiába fordul a sok lassítással súlyosbított lángcsóva és pukkanás, a gonoszok kegyetlen halálnemei pedig egész sajátos fénnyel borítják be ezeket a lángoló jégtáblákat...

Önmagában nem lenne gond azzal, ha Seagal talk-showkban teregette volna ki az indián-öko mániáját. Ha egy akciósztár megfelelően teszi a dolgát (kisboltokat ver szét a vásznon), utána mellékesként annyit és akkor kampányolhat a számára kedves ügyek mellet, amennyit és ahol csak akar. Hősünk azonban visszavonhatatlan Bono-kórba esett, azaz a jó kis filmek után ezúttal önmagát akarta a világnak ajándékba adni...míg a korai cuccai 10 millióból készültek és lazán hoztak negyvenet a konyhára, addig a Lángoló jég a monstre 50 millióból (!) alig 38-at kapart vissza. Ma már nehéz megmondani, ez a fiaskó intézte-e el Steven barátunkkal, vagy a változó akciófilmes korszellem már amúgy is kifutott volna alóla - tény azonban, hogy a szikár korai receptúra ekkorra ugyanúgy zsírral telítődött, mint a hajdan oly kemény izomzat. Az olajos fiaskó után Seagal karrierje csúnya kényszerpályára került: a Száguldó erőd hakinja már egyértelműen a B-filmek felé kacsint, míg a rá következő Tűzparancs forgatókönyve nemcsak a szerepe szerint, de szimbolikusan is halálra ítéli a sztárt. Ezek után volt még egy gyengécske nagystúdiós próbálkozás (Tisztítótűz), illetve egy újabb környezetvédelmi maszlag (Tűz a mélyben) - a sok tüzeskedés után azonban jött az első, már kizárólag otthoni forgalmazásra készült Hazafi, amely óta Seagal nem is forgatott vászonra. Ez alól csak a Matchete volt kivétel: a drogbáró szerepében felcsillant ugyan az önironikus visszatérés ígérete, de a mai napig úgy tűnik, Seagal nem tud élni ezzel a lehetőséggel - és önmaga szomorú árnyaként tovább ontja az unalmas tucatműveket.

A legendás aranykor négy alapvetése azonban örökre velünk marad, hisz a halálra jelölt Nico ölve vagy halva, de mindörökre törvényre tör - a többi pedig már akció-történelem!

VÉGE