A jó hír az, hogy az ötödik és hatodik évaddal látszólag teljesen kifulladó Dexter a hetedik szériával újabb lendületet vett, ám az öröm korántsem lehet teljes, hiszen az írók továbbra sem kanyarodnak vissza az eredeti koncepcióhoz, ami véleményem szerint egy alapvetően elhibázott döntés. Aki emlékszik még az első évadokra, vagy esetleg olvasta Jeff Lindsay remek könyveit, az bizonyára tudja, hogy a rendőrként dolgozó sorozatgyilkos elsősorban az érzelemmentesség, a normalitás és a hétköznapiság rendkívül cinikus tettetése miatt lehetett annyira érdekes figura. Az írói truvájok, a fantasztikusan mozgatott mellékszereplők és ellenségek, a csavaros fordulatok és hajmeresztő meglepetések csak ebből a szemszögből teljesedhettek ki. Hiába sikerültek jól az új évad szálai, ha az egész narratívát alapjaiban meghatározó karakter egyre inkább emlékeztet egy irracionális, tépelődő és sérülékeny emberre.

Míg az első néhány évben az alkotók a különböző társadalmi kapcsolatokat (testvér, feleség, barátság, kollégák, gyerek, szerelem) vizsgálták, azaz Dexter sajátosan véres és hideg metaforáján keresztül a kiüresedő, összekuszálódó emberi viszonyok hamisítatlanul posztmodern látleletét vázolták fel, addig a hetedik etap alapvető morális dilemmákat állít a történések előtérbe. Mivel az eredeti tervek szerint a nyolcadik nekifutással véget kellene érnie a sorozatnak (ami a meglepően nagy nézettség miatt korántsem biztos), ezúttal hősünk végső bukásának vagy felemelkedésének az újtára lépünk: a testvér-szál, a szerelem és a barátság újbóli  beemelésével a híres kód darabjai törik, a sodródó Dexter pedig olyanokat is magával ránt, akiket nem kéne, elhintve a nagy befejezéshez szükséges dráma magvait.

Az írók ügyesen játsszák ki a lehetőségeket, és van ráció az erkölcsi, lelkiismereti vesszőfutásban is, ám mindez már fájdalmasan messze vezet attól a karaktertől, akivel ez az egész elindult. Nemcsak Dexter viselkedik hirtelen meglepően irracionálisan, a korábban munkájába temetkező, kemény Debra is túlzottan érzelmesre van rajzolva, a sok szipogás már-már önparódiába fordítja a vele történő eseményeket. A másik hangsúlyos motívum, a remek karakterrel operáló szerelem azonban már jóval több feszültséget pumpál a történetbe, a hipercool Ray Stevenson játszotta tükörkép-antagonista pedig végre kellő hátteret és figyelmet kap a forgatókönyvben, így a vele kapcsolatos események is nagyon rendben vannak.

A szálakat szövögető stáb korántsem végzett azonban makulátlan munkát. Vélhetően a játékidő kitöltése érdekében mind Batista. mind Joey Quinn kapott egy felesleges, túlnyújtott magánéleti vonalat. Különösen az utóbbi kalandja zavaró, mert egész egyszerűen nem sikerül a fősodorba integrálni, ami szinte kínos egy ilyen színvonalú szériában. A másik fura döntés, hogy az első kilenc részt meghatározó ellenfelet jóval a finálé előtt egy újabb, kevésbé kidolgozott gyilkosra cserélik, ami nemes egyszerűséggel megtöri az évad szép ívét. Bár a befejezés tűzijátéka bőven kárpótol minket a fenti hibákért, és három év után ismét sikerült egy fordulatos, izgalmas és addiktív sztorit kerekíteni, a logikus és elegáns az lenne, ha a következő már tényleg az utolsó évad lenne. Dextert már olyan dimenziókba vitték az írók, ahonnan nincs és nem is lehet visszaút a kezdeti zsenialitáshoz. Lehet még ugyan csavarni a szálakat, lehet dobálni a cliffhangereket, ez csak a felszínen okozhat örömet, az eredeti mélységek sajnos azonban már rég elvesztek.