Nincs kínosabb annál, mikor egy kiégett tehetség próbálja megismételni az egykori sikereit, ám a nagy igyekezetében észre sem veszi, mennyire ciki a katyvasz, amit a régi manírok átgondolatlan újrázásából kavart. Oliver Stone láthatóan nem felejtette el, hogyan varázsolhat szemkápráztató képeket a néző elé, hisz a szűrőzés, a nyersanyagok és színek meglepő keverése még mindig megy neki. A Vadállatok ránézésre tényleg gyönyörű, a néző tengerparti képeslap-vágóképeken, férfi- és női magazinok címlapjáról pottyant, modellszerű babákon legeltetheti a szemét – de más pozitívumot nem is nagyon találhat ebben az abszurdba hajló, füves-kartelles bűnmoziban. Stone szándéka szerint a kisvállalatokra leselkedő veszélyekről, a multinacionális cégek sötét gonoszságairól mesélne, és közben a marihuána legalizálásáért is finoman kampányol (ezeket a szlogeneket ráadásul szó szerint a színészei szájába adja). A brutális mexikói drogháború pörgős metaforaként, akciófilmes keretként való felhasználása ebben a kontextusban azonban rendkívül ízléstelen és problémás.
Az elnagyolt, egydimenziós jellemek, a bántóan mesterkélt párbeszédek, az egyenetlen és feleslegesen elnyújtott történetvezetés teljesen súlytalanná, öncélúvá silányítják a drog alapmotívumát. Sőt, a gyilkolászó, fűfüggő hőseink egyenesen modern kori szabadságharcosokként jelennek meg a vásznon. Az egész dramaturgiát alapjaiban mozgató szerelmi háromszög giccses önparódiába fordul, az események néha teljesen logikátlan fordulatokat vesznek, a rendőrség és a szervezett bűnözés ábrázolásai pedig még eltúlzott viccnek is rosszak. A színészek vagy viaszbabaként viselkednek (ők a jók, a feltörekvők), vagy elképesztő ripacskodásba kezdenek (ők a rosszak, a hollywoodi sztárok – Travolta és del Toro egészen durván túljátssza a szerepét). Az alakítások szándékolt modorossága, a rendező által kért kettősség csak még jobban aláaknázza a mű fontosnak gondolt, “mindenki állat, a világ meg egy káosz” toposzát, a sugallt kicsik-nagyok szembenállás pedig így még egyszer alaposan a szánkba lett rágva.
Stone láthatóan keresi a helyét a kortárs hollywoodi mezőnyben, és szeretett volna egy őrületből, erotikából és adrenalinból gyúrt slágerfilmmel visszatérni a régi kerékvágásba, de egész egyszerűen nem találja el a megfelelő arányokat. Szatíraként, groteszk túlzásként vagy túlhajtott akcióként nézve a Vadállatok hol félelmetesen komolyan veszi magát, hol a multiplex-közönség kegyeit keresi. A nagyvállalati daráló, a kedves kézműveseket robotokká változtató piacszerzés demonstrációjaként a mű ellenben teljesen hatástalan és gusztustalan. Egy több tízezer emberéletet követelő véres konfliktusból poszter-kompatibilis attrakciót faragni ugyanis csak akkor indokolható, ha ezáltal az alkotó képes felvillantani az öldöklés gyilkos logikáját is. Valahogy úgy, ahogyan azt egykor a nagy Oliver Stone csinálta.