Tolsztoj világhírű regénye igen kedvelt filmes alapanyag. Ha hihetünk az IMDb netes adatbázisának, a legfrissebb feldolgozás immár a huszonötödik a televíziós szériák és mozifilmek hosszú sorában, ezért aztán rendező legyen a talpán, aki képes új szempontokkal, eddig ismeretlen mélységekkel gazdagítani a patinás szerelmi történetet. 
A klasszikus irodalmi művek vászonra vitelében különösen jártas Joe Wright rendező a rutinos Tom Stoppard íróval karöltve meglepő kreativitással teljesítette a nem is oly egyszerű feladatot. A legújabb Anna Karenina a szimpla újramesélés, a minél realisztikusabb megvalósítás vagy a kortárs áthallások helyett a következetesen kibontott teatralitás, az izgalmas értelmezés miatt lesz rendkívül emlékezetes.
Az ösztönös szenvedély és a társadalmi konvenciók között őrlődő hősnő szerepe minden színésznő álma, míg az örök emberi érzelmektől fűtött, kritikus felhangoktól sem mentes tragédiából, illetve a romantikus orosz háttérből nagyívű dráma vagy akár epikus mozifilm is varázsolható. Wright és Stoppard legnagyobb érdeme, hogy szakítanak a korábbi mozgóképes hagyományokkal, és a felkínált jutalomjátékok, színes tablók és szimbolikussá emelt jellemrajzok helyett inkább a mű egymásba nyíló kulisszáira, a történetben domináns illúziók és láttatások kidomborítására helyezik a hangsúlyt. Az alkotópáros tulajdonképp egy színházi előadást varázsol elénk, ahol azonban a filmes formanyelvnek hála a színpad és a díszlet szó szerint a végtelenbe nyúlik. Az ötletes díszletek, a jelenetek szemkápráztató egymásba csúsztatása, a valós és műtermi helyszínek ügyes keverése miatt a figyelmünket ezúttal nem a hősök erkölcsi dilemmái, hanem az őket körülvevő környezet tragikomikus mesterkéltsége köti le.
Ez az Anna Karenina azonban csak akkor működhet, ha a néző nagyjából ismeri az eredeti művet, vagyis a dramaturgiai fordulatok helyett képes az alkotópáros sajátos elbeszélésmódjára koncentrálni. A bűvös kínai dobozként egymásba rejtett helyszínek, az egyedi történetvezetés és a térérzékelésünket kikezdő virtuális világ csak akkor hatásos, ha nem a könyv ismeretterjesztő összefoglalásaként, hanem egy érdekes gondolatkísérletként tekintünk rá. A forgatókönyvet jegyző Stoppard az erős stilizációval nemcsak a felsőbb társadalmi osztályok merev előírásait, illetve a képmutatást figurázza ki, de az alkotó, az általa teremtett szereplők és az így születő mű sajátos viszonyrendszerére is rákérdez. Joe Wright rendezése a vizuális sziporkákkal, a barokkos túlzásokkal eltávolítja a közönségétől, majd szimbolikus magasságokba emeli az élet színpadán parádézó tolsztoji hősöket. A brit színjátszás krémje nagy élvezettel vesz részt ebben a talán meglepő és szokatlan játékban: ha velük tartunk, izgalmas élményekben lehet részünk.
(a cikk eredetileg itt olvasható)
