Bár a “Dolph Lundgren-film” kategóriája sokkal képlékenyebb, mint mondjuk Seagal, JCVD vagy akár Norris esetében, az életműben azért mindenképpen van néhány olyan visszatérő motívum és fordulat, amely végigkíséri a szőke óriás akcióit. Az 1988-as Vörös Skorpió különösen nagy töménységben tartalmazza ezeket az szerethető alapelemket, hangulatában pedig pontosan azt nyújtja, amit a Dolph-rajongók annyira imádnak. Bár ez a mű csak a negyedik mozija (és a második főszerepe), a főhős ikonikus megformálása már itt egy kiforrott sztár-koncepciót takar. Kétségtelenül nem ez a svéd kolosszus legjobb, legkultikusabb munkája, de mindenképp az egyik legemblematikusabb, amely így méltó az újranézésre.
Nikolai Rachenko hadnagy a szovjet különleges erők legjobb katonája, akit a KGB-tábornok azzal a megbízatással küld a kubai- és cseh csapatok által megszállt afrikai országba talán Angola?), hogy épüljön be a lázadók közé, majd ölje meg azok vezetőjét. Dolph most először ölti magára a későbbiekben oly sokszor használt “gonosz elitkatona” figuráját: a kőkemény tekintet, az összeszorított ajkak mellett elsősorban a folyamatosan izzadt, duzzadó felsőtestével formálja meg ezt a nem túl összetett karaktert. A szuperkommandós kedvelt komponensén kívül a másik fontos összetevő a lelketlen gyilkológépből érző emberré átvedlő hős fordulata. Az első perctől fogva nyilvánvaló mindenkinek, hogy a lázadóknak, az elnyomáson ellen küzdő afrikaiaknak van igazuk, és ezek után már csak az tartogat számunkra izgalmat, hogy ezt az elárult, ám egy busman (!) által megmentett Dolph mikor és hogyan fogja belátni.
Sajnos a forgatás körüli politikai bonyodalmak (a Warner kiszállt, Sváziföld kiutasította a stábot, az apartheid-rezsim pénzt adott bele, ami miatt több ország bojkottálta a művet), illetve az egyenetlen forgatókönyv miatt a film annak idején igen csúnyán elhasalt a kasszáknál. Mégsem egy összefércelt, olcsó B-akcióról van azonban szó, a Vörös Skorpió tagadhatatlanul a Rambo III kistestvére, és számos egyezést mutat a kommunista-ellenes, az 
amerikai külpolitikát és a világhatalmi játszámak éltető korabeli akció-propagandákkal is. 1988-ban, a Reagan-korszak alkonyán a nézők azonban már nem voltak vevők az efféle direkt, egyszerű és öncélú macsózásra: Joseph Zito, az Ütközetben eltűnt és a Péntek 13 IV rendezője nemcsak a röhejes didaktizmussal hibázik, de egész egyszerűen nem volt képes épkézláb módon kivitelezni ezt az amúgy is gyenge forgatókönyvet.
Pedig itt van ám a stábban Brion James (a Szárnyas fejvadász egyik replikánsa), Al White (Airplane 1-2) és végigparádézza a történetet az iszonyú menő M. Emmet Walsh (Véresen egyszerű) is. Nagyon jók az “orosz” támaszponton, a kantinban készült szekvenciák, sőt, van stallonés láncos-izomfeszülős kínzást, illetve afrikai falus macsózás is. A csillogó testű Dolph egy busmantól még házi készítésű szandált (!) is kap, és amikor ők ketten az apró emberkével vonulnak a sivatagban, az valami eszméletlenül erős beállítás. Ezek a gyöngyszemek azonban valósággal eltörpülnek a törzsi skorpiós-meditálós betét (amikor Dolph megtalálja a helyes utat), illetve a végső nagy leszámolás mellett. Igaz, a film akciójelenei hemzsegnek az öncélú, kizárólag a látványra és a vizuális élvezetre fókuszáló sorozattüzektől, robbantásoktól és halálnemektől, és a rendező Dolph testét is már-már homoerotikába fordulóan pásztázza - az utolsó nagy támadás, amikor a svéd-orosz bemaszkolva megragadja az óriáspuskát, és lassítva lövi halomra az ellenséget, na az tényleg epikus!
(folyt. köv.)
