A nyolcvanas évek amerikai mozijának diszkrét báját Reagen elnök hidegháborús politikája mellett a videómagnó, az elsöprő hollywoodi egyeduralom, illetve a legvadabb műfaji hibridek kikísérletezése jelentette. A producerek szégyentelenül termelték a korábbi sikerek utánérzéseit, mindenféle perverz keresztezésekkel és mutációkkal próbálva meg elrejteni a nyilvánvaló lopásokat. Dolph Lundgren már maga is a Schwarzenegger-Stallone vonalon érkezhetett a filmvászonra, hogy aztán a védjegyszerű Vörös Skorpió, majd a képregényfilmes Punisher után rögvest egy vérbeli VSH-mókában találta magát. A Sötét angyal egy gyönyörűen csavart, meglepő háziasítású kliségyűjtemény a videótékák alsóbb polcairól: az értő közönség garantáltan nem csalódik majd ebben az igen különleges aurájú, invázió-tematikával megbolondított, műfajtipikus nagyvárosi bűnfilmben, amely nem túl szofisztikáltan bár, de a heroin veszélyeire is figyelmeztet minket.
Dolph cinikus nagyvárosi hekus, akinek a (fekete) társát egy lefülelni próbált drogüzlet során lepuffantják, ám a bűnözők sem ússzák meg. Egy óriási földönkívüli harcos (“békével jöttem” jelmondattal) egy pörgő CD-koronggal szépen átvágja a drogkereskedők torkát, majd lenyúlja az anyagot, hogy azt gyanútlan járókelőkbe fecskendezze. Miutána a főnöke lecseszi Dolph barátunkat, megjelenik at FBI, így hősünk kap egy újoncot, aki öltönyben jár és 
a laza svéddel szemben nagyon betartja a szabályokat. Közben megjön a másik idegen is, aki elkezdi üldözni az elsőt, mivel a földlakók öldösése arrafelé is bűn. Miközben a két rendőr összecsiszolódik, a nagyvárosban pedig a bűnbanda gonoszkodik, addig a két ufó ripityára lövi egymást a szuperfegyverekkel.
Roborzsaru- és Terminátor-elemekkel átszőtt, haverkodós zsaru-mozi, amelyben ott a korrupt, maffiás-nagyvárosos szál, az alienes testhorror, a predátoros vadászgatás és a nem túlzottan elrejtett drogprevenció is. A késő nyolcvanas évek másodvonalbeli filmjeit idéző audiovizualitás már önmagában is erős tékaszagot áraszt, de a Sötét angyal gyönyörű kollázsként már-már tankönyvi igénnyel sorolja fel az összes olyan motívumot, amit ebben a markáns évtizedben annyira imádott a közönség. Az árulós főnökség, az elhanyagolt barátnő és az őrült tudós-haver legalább akkora toposzok, mint az elhagyott gyárban levezényelt finálé: újdonság nincs, de olyan töménységű a koktél, hogy nem okozhat csalódást.
Talán kevesen tudják, hogy a természetes szőke Lundgren hosszú pályafutása során eddig csak kétszer változtatta meg a hajszínét. Először a Megtorló kedvvért mázolták feketére az ikonikus hajkoronát, majd ennek az opusznak a kedvéért az amerikai zsarukra jobban jellemző, barnás séróval igazították a svéd sztárra a karaktert. Sőt, Dolph ebben az esetben még közelebb merészkedik a nagy elődökhöz. A romlott nagyváros kíméletlen bűnözői ellen harcoló, szabályokra fittyet hányó, ösztönös zsaru egyenesen Eastwood, Willis és Gibson nyomdokain halad. Sőt, a sztár filmje abból a szempontból is atipikus, hogy a katonás filmek testkultusza, a csillogó mellkas vizuális gusztálása helyett leginkább a harcművész-tudása kerül inkább előtérbe. Nagyon távolról bár, de Seagal és Norris szelleme is feldereng, ami valljuk be, ritka jelenség a nagyrészt feszes izmú elitkatonákat vagy összeszorított állú bérgyilkosokat megformáló színész életművében. A Sötét angyal már önmagában ezért is izgalmas csemege a műfaj értő rajongóinak - ám ez a rendkívül sokszínű, orbitálisan nagy katyvasz kedves móka lehet a Dolph-kultusz által érintetlen, ám a rejtett B-filmes kincsekre mindig fogékony ínyencnek is.
(folyt.köv.)
