Az Expendables önironikus és esszenciális akció-összegzéseiben Dolph Lundgren bizonyára nem véletlenül viseli épp a Gunnar Jensen nevet, hiszen 1994-ben alakította már ő ennek az öreg, tapasztalt zsoldosnak egy igen hasonló, ám sokkal fiatalabb és komolykodóbb kiadását. A Dzsungelháború (Men of war) nemcsak hihetetlenül tipikus zsánerdarab, de egy újabb Dolph-minta is, ahol hősünk Nick Gunar néven egy bérkatonákból álló csapatot vezet egy édeni szigetre. A kemény, kegyetlen katona, a jégszívű, szőke svéd lelke a kortárs akció-visszapillantókhoz hasonlóan itt is megolvad a szubtrópusi napon. A műfaj szabályai azonban egyértelműek, hisz meglelt békéért előbb halomra kell lőni az ellent: a Dzsungelháború látszólag egy teljesen középszerű, feledhető B-tucat, ám aki hajlandó egy picit megkapargatni a felszínt, az komoly ambíciókra, a mostani retró-hullám egy gyémánt-tisztaságú előképére találhat.
Maga a sztori annyira közhelyes, hogy az már-már súrolja a szórakoztató kategóriát. Adott egy égő kuka felett töményt vedelő Dolph, akit a bonsai-fáit ápolgató ezredes (a kilencvenes éve legjobb „szemétfejű” színésze, Kevin Tighe) rábeszél egy könnyű melóra, azaz egy aprócska sziget lakóit kell rávenni arra, hogy hagyják magukat kizsákmányolni valami gonosz multi által. Dolph vacilál egy picit, majd gyorsan beutazza az ikonikus harcművész helyeket (NY, Bangkok), hogy összeszedje a bölcs/jófej feketét, az iszonyú nagydarab feketét, a vicces-simlis olaszt, a kemény kickboxer-csávót és a hippi-kommandóst (!). Az ütős csapat gyorsan behajózik a dél-kínai szigetvilágba (ahol egy National Geograpich különkiadással a kezükben (!) tájékozódnak), majd itt rögtön egy kocsmai bunyó kerekedik (cicikkel), hogy aztán előlépjen a szocipata-izomállat ősellenség is. Dolph gyorsan szét is vereti magát vele, így a csávó békén hagyja a csapatot, és ezek után eljutnak a Bounty-reklámokat idéző szigetre. A felsőbbrendű macsók egyik felét aztán az őslakosok természeti bölcsessége, az idilli táj és a gyerkőcök szembesítik az anyagi javak és a teljes háborúsdi értelmetlenségével – a zsoldosok másik fele azonban tesz erre a marhaságra és inkább a lóvéra szavaz, azaz csatlakozik az újra támadó genyó-csókákhoz.
Mint látható, komoly narratív truvájok és nagy meglepetések ezúttal sem várnak tehát ránk, talán nem is véletlen, hogy a forgatókönyvet az eredetileg kiszemelt John Frankenheimer rövid úton visszadobta, és a cucc egy valódi iparos-rendező, a később sorozatok bérmunkáiból élő Perry Lang kezébe került. Lang iszonyú nagy ziccereket hagy ki, amikor ezeket a vicces karaktereket csak felskicceli, de nem kezd velük nagyon semmit. Ő valami ezoterikus marhaságggal locsolt ősi béke-szellemiséget akar a műbe plántálni, ami mérsékelten vicces és csak akkor röhejes, amikor a szereplők halomra lövik az őserdőt. Ha azonban eltekintünk a nyögvenyelős szándékokon, tömény élveztek is várnak ránk. Egyrészt a paradicsomi bennszülött-ábrázolás ér fel egy toposz-kiáltvánnyal, másrészt ott a 20 perces non-stop végeharc, ami Kommandó szebb pillanatait idézi. Ezek azonban eltörpülnek az összeégett kalóz-mellékellenfél (!) rövid agymenései, illetve a főellenség ihletetten borzalmas játéka mellett.
A Dzsungelháború nem büntet jópofa egysorosokkal, Dolph nem annyira kőkemény, mint amennyire kellene, a jócsajokra nem figyelünk fel, a vicces töltelék-figurák pedig halványak – de itt van nekünk a fanatikus üzemmódba kapcsolt Trevor Goddard, aki elviszi a hátán a showt. A tragikusan fiatalon elhunyt brit színész jóval túlmegy a ripacskodás határán: a kereszt-alakúra nyírt mellszőrzet (!), az angol akcentus és a kokain-túlmozgásos alakítás valódi csemege, különösen akkor, amikor ez a nagyon rossz csávó nemes egyszerűséggel szétveri a sziklaszilárd viking-főhőst. Nem vitás, epikus pillanatok ezek, így a mű ugyan nem tartozik Dolph kiemelkedő darabjai közé, a zsáner és az életmű középmetszeteként instant összegzőnek, átpörgetett bűnös élvezetnek mégis kiváló. Aki viszont ehelyett inkább egy valódi gyöngyszemet keres, annak a sztár következő filmjével érdemes megpróbálkoznia…
(folyt. köv.)