A posztmodern popkultúráról sok mindent elmond az a tény, hogy az idei filmes díjszezon egyik legnagyobb szenzációja egy klasszikus francia regényből készült zenés színpadi produkció epikus megfilmesítése lett. Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a világ színpadain miért épp egy olyan musical arathatta a legkomolyabb sikereket, mely Victor Hugo romantikus tablóját szó szerint kizsigerelte, majd az érzelmes történetből színes látványosságot faragott. A király beszédével két éve csúcsra ért Tom Hooper kétes érdeme, hogy a darab mozis újragondolásával képes még tovább csavarni ezt a paradox képletet. Az ausztrál és brit főszereplőkkel, hatásos számítógépes trükkökkel és elsöprő látvánnyal elbeszélt, két és fél órára nyújtott műfajkísérletével a rendező a kizsákmányolót zsákmányolta ki. A cirádás díszletek közé álmodott, végletekig kihúzott feldolgozás így igen felkavaró és súlyos élmény – de sajnos nem a pozitív értelemben. A nyomorultak vélhetően csak azoknak nyújt majd örömet, akik imádták az említett produkciót és tényleg nem képesek betelni vele.
A western zsánerét leszámítva talán nincs még egy olyan filmtípus, melyet annyiszor eltemettek volna, mint a mozi hagyományos történeteitől mindig picit távolabb álló musicalt. A zenés-táncos színházi hagyományokra épülő, a hangosfilmes forradalommal születő műfaj számtalan komoly hullámvölgyet megért már, de mindig képes volt megújulásra, és sikerrel hidalta át azt az alapvető problémát, hogy a vásznon megjelenő szereplők előbb-utóbb kénytelenek dalra fakadni. A mindenkori közönséget elidegenítő, a mozgóképes illúziót megtörő aktust Tom Hooper ezúttal egy meglepően egyszerű, ám annál ötletesebb megoldással próbálja feloldani. A nyomorultak szereplői a felvételek alatt élőben énekeltek, ami megbonthatatlan egységbe forrasztja az éneklést és a gesztusokat, természetesebbé varázsolva a színészi játékot. A rendező e módszerével gyakorlatilag a színpad közepére helyezi a nézőt, majd köré varázsolja az előadást – csak épp nem biztos, hogy a közel hozott, nagytotálban áriázó hősök látványa egyértelműen pozitív hatást vált ki.
A nyomorultak akkor igazán jó, amikor Hooper grandiózus képeivel egy soha nem látott esztrádműsort idéz fel, ahol a lángvörös kulisszák előtt világsztárok énekelnek. Szórakoztató és eposzi a show, ahogyan Hugh Jackman hajót vontat, vagy a markáns orgánumú Russell Crowe kardot ránt és dalban méri össze az erejét az ellenféllel. Az első óra után azonban az újdonság ereje szertefoszlik, a külső jelenetek helyét unalmasabb belső jelenetek és egyre emelkedettebb érzelmek váltják fel. A sok cirádás dallam fárasztóvá válik, a fiatal szerelmesek könnyes szemű hajlításai, az esőben haldokló cigánylány negédes ódái kezdik felőrölni az idegeket, a végletekig fokozott fordulatok egyre ragadósabb giccsbe süllyesztik a művet. A színházban a jótékony távolság, a szünet, az élő előadás befogadása ellensúlyozhatja a túlzott emelkedettséget – a dalok füzéreként működő film ellenben nem képes erre, így a játékidő előrehaladtával egyre erősebben dolgozik önmaga ellen.
Hiába épít a végén szép barrikádot Hooper, hiába tűzi fel a kokárdát a lelkes fiatalokra, ha a kevésbé toleráns néző már nem akar még egy melódiát a szerelem vagy az élet szépségéről. Pihentető vizuális betétek, gigantikus pásztázások hiányában hirtelen zavaróvá válnak a történéseket éneklésükkel lassító hősök, és a felesleges mellékszálak is csak az idegeinket borzolják. A színészek ugyan tényleg kitesznek magukért, ám a teljesítményükkel pontosan az a probléma, ami a film egészével is: önmagában szemlélve, azaz kiragadva A nyomorultak színpadi kontextusából a mű tulajdonképpen értelmét veszti. Anne Hathaway és Hugh Jackman filmes díjai pontosan azért problémásak, mert ez esetben ők nem játszanak, nem filmszerepet alakítanak, hanem elsőrangúan bár, de mégiscsak előadnak egy dalokban megírt műsorszámot. A nyomorultak kétségtelenül érdekes és profitábilis vállalás, ami biztosan tovább öregbíti a sikeres színpadi darab hírnevét, de moziélményként és filmes musicalként is egyértelmű bukás. Úgy tűnik, a gyöngyvásznon dalban azért mégsem minden mondható el.
(A cikk eredetileg itt jelent meg)