Wes Anderson kétségtelenül az ezredforduló környékén feltűnt, nagy amerikai rendezőgeneráció egyik 
legérdekesebb és legfontosabb alkotója, aki fiatal kora ellenére már most rohamtempóban klasszicizálódik. A rendkívül markáns, nagyfokú tudatossággal épülő életműnek egyértelműen bérelt helye van az egyetemes filmtörténetben: az összetéveszthetetlen babaház-stílus, a Disney-giccsből és bergmani melodrámából kikavart, keserédes hangulatok hamisítatlan posztmodern szerzővé avatják a rendezőt, miközben a művek imponálóan egyediek maradnak. Anderson alkotásai a cukros ifjúsági regények, a felnövés-történetek kortárs parafrázisaiként, illetve önreflexív, ironikus idézet-gyűjteményként is kiválóan működnek, de egzisztencialista kicsengésű identitás-monológjaival a rendező képes a saját mesevilágán belül maradni. Sajátos alkotói programja miatt Anderson neve elsősorban a keményvonalasabb filmrajongók, illetve a szűk, ám annál fanatikusabb rajongói kör számára cseng csak ismerősen - még annak ellenére is, hogy a 2001-es Tenenbaum óta filmjei eszköz- és szabályrendszere gyakorlatilag változatlan, azaz könnyen beazonosítható és felismerhető a felületesebb szemlélő számára is. A bábokként mozgatott világsztárok minden esetben bizarr, pop-hulladékból és gyermekkori víziókból gyúrt, szívet melengető történeteket tárnak elénk, patikamérlegen adagolva a humort, a feszültséget és a szenvedélyes érzelmeket. E kiforrott, tökéletesre polírozott, hibátlanul levezényelt mozikhoz igen rövid út vezetett: az első két, még kissé kiforratlan műre érdemtelenül kevés fény vetül. Az életmű második darabja, az Okostojás a hivatalos csatornákon például el sem jutott hazánkba - ami azért is különösen fájó, mert egy remek darabról van szó!
Igen tanulságos összevetni az Okostojás karcos, már-már amatőr bájtól csillogó világát a Holdfény királyság vérprofi, aprólékosan átgondolt képeivel. Míg a 2012-es mozi lehengerlő erővel és profizmussal ránt be minket a tarka andersoni mikrogalaxisba, addig az 1998-as rendezésnél meg tetten érhetőek az apróbb tapogatózások és kísérletezések, még annak ellenére is, hogy a rendező már itt teljes fegyverzetben lép elénk. Az összes alkotói kézjeggyel találkozhatunk, de a gimi hiperaktív, önjelölt strébere még egyenetlenebb és esendőbb karakter, ami 
miatt a barátság, a koravén különcség és a szerelem köré épülő sztori is sokkal szerethetőbb és emberibb. Az átgondoltság és a hűvösnek tűnő, aprólékos rendezői fogások hiánya miatt mintha itt még hiányozna a védjegyszerű irónia és a paradox távolságtartás, ez azonban csak részben igaz, hisz Anderson ugyanolyan kevert hangnemet használ, csak a babaházas kulisszák és a bábok helyett itt még valószerű helyszíneken a színészek erősebben játszanak. Bill Murray minimalista alakítása és Schwartzman játéka sokkal nagyobb mozgásteret kap, Olivia Williams karaktere pedig szabadon engedi az érzelmeit, így a humor vaskosabb, a dráma egyértelműbb, a végkicsengés könnyebben feldolgozható.
Ízlés kérdése, hogy a néző a kidolgozottabb, tudatosabb későbbi munkákat, vagy a harmatosabb korai zsengéket preferálja. Anderson esetében a különbségek sem olyan óriásikat: aki szereti és betéve tudja a sikerdarabokat, vélhetően nagy élvezettel merül el az első darabokban, hiszen itt egyértelműen tetten érhető a módszer kibontása, a forma megtalálása. Az Okostojás báját épp e sajátos emberközelisége adja - a későbbi darabok fényében élvezet figyelni a szerzői világ keletkezését.
