Yann Martel francia író Pi élete című regényében nem kisebb dolgot, mint Isten létének cáfolhatatlan bizonyítékát ígéri, mely a szerző állítása szerint a történet végén vár az olvasóra. Bár az Uszoda névre keresztelt főhős asszociatív emlékeiből és színes fantázia-töredékeiből építkező mese e lehetetlen vállalását nem túl meglepő módon végül nem képes teljesíteni, a bengáli tigrissel súlyosbított hajótörés ügyesen szerkesztett elbeszélése tetszetős csokorba szedi azokat a divatos és kedvelt életbölcsességeket, melyeket nem lehet elégszer elismételni. A kedves vulgárfilozófiai megállapításokat az indiai egzotikummal keverő irodalmi alapanyag Hollywood-konform megfilmesítését idén rendezői Oscarral jutalmazta az Amerikai Filmakadémia. Ang Lee vitathatatlan alkotói érdeme, hogy képes látványosan és hatásosan a gyöngyvászonra varázsolni a könyv tarka világát – ám az adaptáció technikai sikerei önmagukban még távolról sem avatják megkerülhetetlen mozgóképes mesterművé a filmet.
Kétségtelen, hogy a díjak és elismerések sokaságával kitüntetett rendezés ügyesen oldja meg a kötött helyszín (a mentőcsónak), a bizarr szereposztás (egy fiú és egy tigris) és a csapongó narratíva filmnyelvi kihívásait, sőt, a rendező a fantázia és a valóság folyamatos egymásra csúsztatását is könnyedén kivitelezi. Ang Lee biztos kezű és kifogástalan szaktudású filmes, hiszen érthetően és átélhetően tárja elénk ezt a korántsem egyszerű történetet, ráadásul képes fenntartani a néző érdeklődését. A Pi élete még az elnyúló játékidő ellenére sem unalmas, még a nyilvánvaló fordulatok is újszerűen hatnak. A komolyabb bajok inkább ott kezdődnek, hogy a kellő feszültség elérése, illetve a szimpatikus, ám kissé felszínes és könnyed gondolati mag elmélyítése érdekében Lee a cirkuszi mutatványosok kétes eszközeihez, az öncélú látványhoz nyúl, így a mű számos ponton cukros giccsbe fordul és bántóan buta túlzásokba esik.
Az indiai helyszínből kedves amerikai kertvárosi miliőt faragó alkotói gesztus legalább akkora csúsztatás, mint a főhős keresztény-hindu-muszlin vallása, melynél laposabb és szándékoltabb metaforát keresve sem találhatnánk. Közérthető példabeszédről, a lehető legszélesebb közönséget megcélzó, elsősorban a hollywoodi ízlést követő tanításról van tehát szó, ez azonban még nem feltétlenül indokolja a modoros megoldásokat, a 3D-re komponált, rózsaszínben játszó képeslap-esztétikát. A romantika „sturm und drang” atmoszférája találkozik itt a multiplex-mozik popkulturális elvárásaival, ami azért lesz problémás, mert a film eközben halálosan komolyan veszi magát, és úgy tesz, mintha eddig ismeretlen világmegváltó igazságokra bukkanna. A Pi élete az író szimpatikusan egyszerű gondolatait kozmikus magasságokba kívánja emelni, így a mese köré a rendező egy gigantikusnak szánt, ám bántóan túlhúzott és ragacsos látványvilágot épít, mellyel végül önmagát leplezi le. Lee kellemes részeredményeket ugyan felmutat, ám bizarr módon épp a térhatású technika követelményei, az erőltetett művészkedés fordítják negatívba a mérleget. A Pi élete kétségtelenül érdekes darab, ám elsősorban azoknak tartogat majd igazi örömöket, akik szeretik, ha az ismert és szép életigazságokat óriásira növesztett, gazdagon díszített csomagolásban kaphatják kézhez.
a cikk eredetileg itt jelent meg