Kinetográf

Az amerikai félfüggetlen mezőny egyik aktuális kedvence, Alexander Payne a nemzetközi áttörést jelentő Schmidt története után két évvel, 2004-ben készítette el a Kerülőutakat, amely rögtön forgatókönyvírói Oscar-szobrot hozott a konyhára - tegyük hozzá, megérdemelten. A rendező eddig életművének talán legjobb darabja több szempontból is kiemelkedik a szcéna egzisztencialista dramedy-kínálatából: egyrészt itt még az erős átlagnál is jobbak a színészek, másrészt a kötelező indie-körök csodálatosan elvegyülnek a Hollywood-komform komédiák, illetve a legénybúcsús haver-vígjátékok ismert zsánermotívumaival. Sőt, Payne a borkultúra hangsúlyos szerepeltetésével egy divatos, mégis hatásos metaforát talál a kapuzárási pánikkal küzdő két barát mellé, majd erre a vezérfonalra ügyesen építi fel a szerelem, a házasság, a szakmai karrier drámáját, illetve az eltérő jellemek komikumát. Paul Giamatti, Virginia Madsen és elsősorban Thomas Haden Church valósággal lubickolnak a jól megírt figurák bőrében, a külcsín gyönyörű és a végén még az elvárható feloldozás is jól esik a nézőnek. Kevésbé modoros, mint a Schmidt története, és jóval könnyedebb, mint az Utódok: a Kerülőutakat leginkább egy kellemesen gyümölcsös roséhoz lehetne hasonlítani.