Sokan vélekednek úgy, hogy az európai filmnek fölösleges felvennie a harcot a hollywoodi óriásokkal. Arrafelé 
úgyis bőven van paripa és fegyver, gyártsák tehát ők a kommerszt, a vén kontinens pedig menjen rá a kultúrára, az igényes mozira, mert abban jobb. E közkeletű vélekedés végkövetkeztetése a leplezett kultúrsznobizmus: a tömegekre szabott cukros lötty, a gyorskaja jöhet a tengerentúlról, az ínyenc finomságok, az igényes mozgóképek pedig elsősorban saját gyártásban készüljenek az arra érdemes keveseknek. Igaz, a közönségfilm jó pár éve nem számít már szitokszónak a “művészi” rendezők között sem, ám a futószalagon készült álomgyári munkákat errefelé még mindig gúnyos félmosollyal, meggyőződéses felsőbbrendűséggel méregetik. Sok igazság van természetesen abban, hogy a tucatművek rombolják a közízlést, lenyomják az ingerküszöböt és elszívják a levegőt a “mélyebb” mozgóképek elől - a kezdő gondolatmenet azonban mégis számtalan sebből vérzik. A “magasabb kultúra” címkéjében például rögtön felfedezhetjük a durva önellentmondásokat, és talán az sem szorul bővebb magyarázatra, miért csak a közönség dönthet abban a kérdésben, hogy mi szól hozzá. A filmesek felelőssége abban áll tehát, hogy megpróbálják valahogyan eltalálni a néző szívét: kizárólag rajtuk múlik, sikerül-e eközben valami “egyebet” is becsempészni a műbe.
A franciák régóta tudják, Hollywooddal fel lehet és fel is kell venni a harcot! A gall rendezők mindig is alternatívákban gondolkoztak, és nem szégyellték eltanulni az amerikai kollégáktól a szórakoztatást, ahogyan a kommersz címkéjétől sem féltek soha - tisztában voltak ugyanis azzal, hogy unikális helyzetben vannak. A nagy stúdiókkal szembenim behozhatatlanul nagy előnye a nemzeti (európai) filmgyártásnak, hogy sokkal jobban ismerték az adott közönséget, így ha bölcsek, a kisebb piacon sokkal nagyobb kritikai- és közönségsikert 
remélhetnek. Itt van példakánt rögtön ez a Finánc a pácban! Klasszikus, rendőrös (vámos) buddy movie, egymást kezdetben gyűlölő, ellentétes jellemek komédiája bűnténnyel és szerelmi kavarral. Jól ismert recept, ám a komikus Dany Boon valami olyasmit ad ehhez a formulához, ami a világon sehol máshol nem értelmezhető: a két fináncot a megszűnő uniós határ két oldalára helyezi, és ebből bontja ki a mókát.
A humor nagy része az egységesülő Európa furcsa ellentmondásaiból származik. Boon nagy dobása, hogy az aktuális szociális problémákat, az idegengyűlöletet és a vak nacionalizmust könnyedén dolgozza bele az alapanyagba. A döngölős tanmese helyett szórakoztatásra szavaz, a nagy európai problémákat pedig könnyedén figurázza ki. Az író-rendező merít Chaplin és Tati hagyományaiból, nagy súlyt helyez a remek színészi kémiára (a főbb hősök képregényszerű mimikája elsőrangú), és kiaknázza az egymást gyűlölő szomszédos nemzetek marhaságait, és nagy hangsúlyt fektet a belga-francia és francia-francia nyelvi eltérésekre. A film e rétege nem jut át maradéktalanul a frankofón határokon, maga a vígjáték még a néhol ripacskodásba forduló, többször akadozva haladó események ellenére is kifejezetten működőképes. A melegszívű humánum, az errefelé is megélt, röhejes gyűlölködés és a közös európaiság humorosan felvillantott kérdései markánsan megkülönböztetik a művet a futószalagon érkező, lélektelen daraboktól. A Finánc a pácban talán nem üti meg az Isten hozott az isten háta mögött magas színvonalát, de még a hibáival együtt is kifejezetten szerethető alkotás. Valahogy így kéne errefelé filmeket gyártani...
