Kinetográf

Bár egy közepesen erős Poirot-epizód ma már jóval több csavart és meglepetést tartogat a whodunit krimik rajongóinak, a Halálcsók noirnak talán már nem is igen nevezhető, színesben forgott bűnügyi történet sem teljesen érdektelen. Ez az 1956-os darab elsősorban a mániákus, szociopata főszereplő és az ő hideg motivációi (a barátnő terhessége, a család vagyona iránt vágy), illetve az értő rendezés miatt lehet érdekes a mai nézőnek. A később nagyrészt a televíziónak dolgozó Gerd Oswald szépen bontja ki a két gyilkosságra épített bűntényt, finom kamerakezeléssel dolgozik alá a színészeknek, és távolról még Hitchcock és Welles szellemét is megidézi. Bár a laza jazzes kísérőzenével dolgozó főcím morbid komédiát sejtet, néhány ripacskodó mellészereplő pedig a férc felé húzza a művet, a komolyabb erkölcsi gát vagy lelkiismereti fék nélkül tevékenykedő tettes kellően kíméletlen a hátborzongató hangulatok előidézéséhez. A film ráadásul az akkor forradalminak számító, színpompás cinemascope formátumot használja, így nemcsak lehengerő képekkel kényeztet, de hibátlanul idézi meg egy letűnt kor hangulatát is. Glamúr és öldöklés - ritka kombináció.