Kinetográf

Fernando di Leo az italowesterneket követő slágerműfaj, az erőszakos poliziotteschi Corbuccija és Leoneja egy személyben, akit a poszt-Tarantino érában már egyenesen a korszak egyik elfeledett nagy szerző-géniuszaként emlegetnek. Az olasz rendező két évtizedre korlátozódó életműve nagyrészt még ma is felfedezésre vár, ám a munkásság (és egyúttal a filmtípus) csúcsát jelentő “Millieu Trilógia” már szép lassan és feltartóztathatatlanul megindult a kanonizálódás és a kultusz útján. A filmhármas nyitó darabja, a Milano calibro 9 tökéketesen szemlélteti a növekvő érdeklődés okait, hiszen egy erős atmoszférájú, hibátlanul elmesélt gengszerfilmmel, egy míves, nagyszerű színészekkel dolgozó mozival van dolgunk. Bacalov progresszív rockba hajló muzsikája, az őszi Milánó hűvös képei keretezik a kiábrándult történet fordulatos csavarjait, Gastone “Don Fanucci” Moschin sziklaszilárd jelenléte pedig  tökéletes összehangban működik Mario Adorf hisztérikus alakításával. Di Leo nemcsak a nagy rablás után a rendőrség és a maffia között őrlődő bűnöző lelki világát térképezi fel, de az erőszakos eseményeken keresztül némi balos társadalomkritikát is megfogalmaz. A tetszetős összképet látva nem véletlen, hogy Tarantino mellett a poliziotteschi szellemiségét újrafelfedező hongkongi direktorok is hálával tartoznak az olasz rendező kivételes munkamódszereinek.