A spagetti-western alkotói a vadnyugati kulisszák közé rendszeresen csempésztek némi aktuálpolitikai tematikát, és különösen szerették némi balos, kapitalizmus-ellenes társadalomkritikával dúsítani a sokszor kifejezetten lineáris cselekményeket. Ezek a metaforikus motívumok sokáig alárendelt szerepet játszottak a történetek szempontjából, ám a hatvanas évek végére egyre több rendező készített kimondott politikai allegóriákat, áthelyezve a filmek hátterét a mexikói forradalom világába. Az úgynevezett zapata-westernek a “népi” lázadók segítségével direktebben pendítették meg a társadalmi egyenlőtlenségek, az üzleti érdekek és a marxizmus témaköreit, színesítve és tovább bővítve az olasz rendezők egyébként sem unalmas vadnyugati eszköztárát.
A zsoldos az Egy marék dinamit illetve A nagy leszámolás mellett talán az egyik legismertebb és legelismertebb forradalmi western. Sergio Corbucci 1968-as munkája a bevett (és igen népszerű) zapata-receptet követi: adott egy jószándékú ám kissé ostoba helyi bandita (Tony Musante) és egy kívülről érkező profi (Franco Nero). A csibész és a zsoldos lassan megszilárduló barátsága adja tehát az ismerős dramaturgiai keretet, melyet a hatalmasokkal szembeni düh és a pénz utáni sóvárgás egyformán hevít. A Kowalski névre hallgató, katonaviselt polák, illetve a csavargóból öntudatos gerillává emelkedő Paco párosát az ördögien gonosz Curly (Jack Palance) ellensúlyozza, de természetesen bekavar még a képbe egy nő és egy szedett-vedett rablóbanda is.
Sergio Corbucci pályája csúcsán, a legendás Django és a szintén ikonikus Halál csöndje között készítette e filmjét, melynek később a párdarabját is leforgatta (Companeros), ami szintén óriási siker lett. Bár A zsoldos nem olyan komor és kiábrándult, mint a rendező fentebb említett munkái, ám politikai áthallásokkal itt is találkozhatunk (a meztelen kurván bemutatott szociográfiai előadás hibátlan). A figurák meglepően kidolgozottak (még a női szereplő is), a színészek mókáznak, a hangulat elsőrangú és Morricone ismét csodálatos dallamokkal facsarja a szívünket (Tarantino át is vette a Kill Bill második részébe a főtémát). Akárhonnan is futunk neki, ez a mű egész egyszerűen zseniális, ráadásul ez az egyik első olyan western, mely félreismerhetetetlen akciófilmes elemeket tartogat, durván másfél évtizeddel megelőzve a Rambo és a Termintátor eljövetelét. Kötelező darab!
