Egy bizonyos életkorban az emberszabású robotok és/vagy az óriási szörnyek a kisfiúk jelentős hányadát ejtik 
rabul. Annak idején e sorok írója is számtalan monstrum-támadást szimulált a homokozóban, képzeletbeli városokat rombolva porig vagy mentve meg a teljes pusztulástól. Hollywood leghíresebb hobbit-kinézetű rendezője, Guillermo del Toro legfrissebb meséjével pontosan a bennünk élő örök gyermeket célozza meg. A Tűzgyűrű szerethető vonása, hogy jobb pillanataiban képes visszarepíteni minket oda, mikor még néhány műanyag játék körül forgott a fantáziavilágunk.
A profit- és látványorientált blockbustereket nyilván sok mindenért el lehet marasztalni, ha azonban az alkotók elkapják a fonalat, ezek a mozik hibátlanul szórakoztatnak, sőt, néhány percre képesek elvarázsolni a közönséget. A mai sikerfilmeket kísérő problémáktól ugyan a Tűzgyűrű sem mentes, mégis ez a mű az idei szezon egyik első olyan szájtátós filmélménye, amelyre csak és kizárólag a hollywoodi szupervidámparkban válthatunk jegyet. Igen, ha közelebbről megvizsgáljuk, a dimenziókapus-apokaliptikus alaptörténet egy nagy maszlag, az erőltetett szerelmi szál, a humoros betétek fárasztóak, a kötelező pátosz pedig röhejes – de őszintén, kit érdekelnek ezek a dolgok, ha eközben egy gigászi robot teherhajóval a kezében százméteres űrszörnyeket püföl?!
Guillermo del Toro egy élénk képzelőerővel megáldott óriási gyerek, és ezt szerencsére a 180 millió dolláros költségvetés, a produceri nyomásra bepasszírozott klisék sem tudják elfeledtetni velünk. A japán Godzilla-mozik, a Jurassic Park és a Transzformesz-filmek színes-szagos trükkorgiáját keresztező produkciót épp ezért egy percre sem szabad komolyan venni. Aki egy robotokra hangolt, akcióközpontú sci-fiben drámai mélységeket, értelmes elbeszélést vagy karakterfejlődést keres, az valamit sajnos nagyon félreértett. Del Toro kötelességtudóan fűzi össze a tipikus történetdarabkákat, a mintaszerű hősöket ismert dilemmák elé állítja, és unottan pipálja ki a párbeszédeket. E töltelékrészeket a rendező érezhető gyorsasággal kívánja lezavarni, hogy utána azzal foglalkozhasson, amire tulajdonképp mindenki számít. Tempó, móka és lendület ott vár ránk, mikor a hatalmas vasfigurák végre a dinószerű lényekkel harcolnak.
Talán lehetne elemezgetni, milyen tisztelettudóan hajt fejet del Toro a klasszikus amerikai szörnyfilmek, a távol-keleti popkultúrában oly fontos városromboló-mozik, illetve a nyolcvanas évek férfias katonái előtt. Kifejezetten tetszetősek azok a megoldások is, hogy a rendező csak finoman jelzi a romantikát, néhányszor kinevezi saját magát, sőt, akár még a Top Gun ikonikus jelenetét sem rest megidézni. Nyilván hosszabban lehetne ragozni azt is, milyen profik a színészek, mennyire vicces Santiago Segura és Ron Perlman párosa, vagy milyen menő Idris Elba alakítása – de a Tűzgyűrűvel kapcsolatban őszintén szólva sem az erősségek, sem a gyengeségek nem fontosak. Bárhogyan is forgatjuk a dolgot, az egyetlen szempont itt valóban az, hogy a jók acélrobotokkal csapnak össze a városra támadó gonosz sárkányokkal – pont úgy, mint annak idején a homokozóban.
Másodközlés - a cikk eredetileg itt jelent meg!
