F. Scott Fitzgerald főművét azért nevezhetjük az amerikai irodalom egyik (ha nem a) legnagyobb regényének, mert az író a tökéletesre csiszolt szimbólumrendszer segítségével számtalan univerzális kérdéssel szembesíti az olvasót. Fitzgerald lehengerlő prózája erősen allegórikus, az alkotó a nagy amerikai álom szertefoszlásáról, a tiszta művészetet mérgező pénz hatalmáról és a szerelem illúziójáról elmélkedik - miközben a jazzkorszak hangulatát, számos társadalmi ellentmondását is képes megragadni. A nagy Gatsby egy erős képekkel, csodálatosan elmesélt történettel és végletekig átgondolt figurákkal dolgozó regény, könnyed szépségű, mégis masszív, rendkívül sokrétű nyelvezettel. E patinás írásmű értő mozgóképes adaptációja éppen ezért hatalmas kihívás - a markáns filmes ötletekkel és komoly szerzői vízióval rendelkező Baz Luhrmann szerencsére képes volt megbirkózni a komoly feladattal.
A sajátos popkulturális látomásairól és összetéveszthetelen stílusáról ismert ausztrál rendező jótékonyan a saját képére formálja a legendás alapanyagot. Saját Gatsby-értelmezése nem túl meglepő módon tökéletesen rímel az életművén végigvonuló művész/iparos dilemmára. Azzal, hogy a regényt mintegy átszabva az eseményekre visszatekintő narrátort pszichiátriai intézetbe zárja, majd hangsúlyosan íróvá, azaz az elbeszélt történet alkotójává emeli, félreérthetetlenül az öntörvényű szerző és a (pénzügyi) elvárásoknak megfelelő mesterember összecsapására koncentrál – nemcsak Carraway, de a hősnőért küzdő két férfi esetében is.
Luhrmann értelmezésében Gatsby az örök álmodozó, az érzékeny „világteremtő”, aki a Múzsa csókjáért hajlandó akár a vagyonát is eldobni. Vele szemben ott a születési jogán vagyonos férj, aki a társadalmi szokásjog és a földhözragadt érvek nevében követeli magának Daisy lényét. A narrátor érzékeny megfigyelőként rögzíti az eseményeket, majd önreflexív módon megírja a nagy művet, ám közben óhatatlanul kiábrándul az emberekből és végül elvonul a világtól (Luhrmann egyenesen intézetbe, terápiára küldi). A nagy szerelem (vagyis a főmű) ezúttal is halálból sarjad - mintha csak a Rómeó+Júlia, a Moulin Rouge és az Ausztrália egy sajátos, más korszakra alkalmazott folytatását látnánk.
A rendező glamúros, pezsgőbe, konfettibe és jazzba áztatott musical-látásmódja képes életre kelteni Fitzgerald utánozhatalan leírásait, a 3D okozta elkerülhetetlen sterilizmus azonban nem mindig válik a film előnyére. A rendező giccsbe húzott, szándékoltan túlzó jelenetei sokszor hatásosak, a zenehasználat imponálóan visszafogott, ám a némileg összekuszálódó motívumrendszer, a gyakran az önirónia határán táncoló vizualitás a film számos pontján kissé súlytalanná teszi a drámát. A mesterkéltség, a teatralitás okozta apróbb döccenőket, illetve a mű szövetéből némileg kilógó forgatókönyvírói betoltásokat a kiváló szereposztás és Fitzgerald csodálatos története ellensúlyozza. A regény átültetése, a végigvitt értelmezése következetes, a mű végére pedig összeáll a kép: Luhrmann Gatsby-adaptációja működik.
