Derek Cianfrance új filmjével folytatja a családi kötelékek vizsgálatát, a Blue Valentine szaktítás-analízise után ezúttal a szülői viszonyok, elsősorban az apa-fiú viszonyrendszert veszi górcső alá. Míg azonban a 2010-es mozi az alkotó saját gyerekkori élményeiből született és tizenkét hosszú évig érlelődött, a Túl a fenyvesen túlságosan széttartó és túlgondolt ahhoz, hogy az elődjéhez hasonló élményeket okozzon. Az előző mozi letisztult kapcsolati drámájával szemben a rendező egy nagyívű, három nagyobb egységet átfogó tablóban gondolkodik, ami némileg szétzilálja a mű központi motívumát. A szociografikus heistfilmként induló sztori hirtelen váltással korrupciós noirba, majd keserű tinédzser-útkeresésbe torkollik, miközben a játékidő is két óra húsz percre nyúlik. Hiába az erős, szuggesztív jelenetek, a kiváló színészek és a tetszetős megoldások, az események mögül hiányzik a valódi epikus mélység, a dráma végül valahogy nem ragad magával.
A három felvonásban egy bűnöző, egy rendőr és két gimis srác küzdelmeit követhetjük nyomon. A felvonásokat elegáns ok-okozati összefüggésbe rendezi ugyan a forgatókönyv, a film mégis adós marad az efféle narratív szerkezeteket mozgató feszültséggel, illetve a sorsszerűség, a generációs küzdelmek és a döntések hatasaiból fakadó katartikus élményekkel. A Túl a fenyvesen az apa-fiú reláció mentén számtalan irányba kitekint és talán ezért hagy némi ürességet maga után: Cianfrance szépen kanyarítja a sztorit, a szülői felelősség, az apai örökség kérdéseiben mégsem képes új, izgalmas szempontokat felvillantani. A vezérfonal drámai súlya nélkül az egyes epizódok minőségbeli különbségei így élesebben kirajzolódnak: míg az első felvonás minden tekintetben kiváló, a második etap pedig inkább vizuálisan emlékezetes, a finálé önmagába záródó története kissé enerváltnak tűnik. Cianfrance most is bizonyítja, mesterien képes atmoszférát teremteni, hibátlanul vezeti a színészeket és lehengerlő akciószekvenciákra képes – ám a kevesebb most talán tényleg több lehetett volna.
