Ugyan az előző két Vasember-mozi kiválóan sikerült, ám a második rész végére az is nyilvánvalóvá vált, a Jon Favreau képviselte, látványos és könnyed irányvonal egy újabb felvonást már nem visz el a hátán. A nagydumás haver-akciók mestereként számon tartott Shane Black felbukkanása épp ezért örömteli fejlemény: a komoly forgatókönyvírói és némi rendező tapasztalattal felvértezett alkotó az apróbb mellégfogások ellenére is képes volt friss vért pumpálni a szériába. Black szimpatikus taktikát követve a legyőzhetetlen Vasember helyett az „emberi” Tony Stark vívódásaira koncentrál. A csillogó szuperfegyverből ügyes fogásokkal jópofa kesztyűbábot kreál, aki nemcsak a hős barátjaként, de egyfajta pszichológiai alteregójaként, pszichológiai kivetüléseként is funkcionál. Az író-rendező e sajátos, már-már szerzőinek nevezhető értelmezése a végeredményt sújtó hibák ellenére működőképes.
A Vasember 3 legfontosabb újdonsága, hogy Stark a játékidő túlnyomó részében a saját eszére és ügyességére van utalva, azaz a csúcstechnika rutinszerű használata helyett újra meg kell találnia önmagát. Ehhez természetesen a páncélban testett öltött, elkényelmesedett énje “legyőzésén”, a testi-lelki újjászületésen keresztül vezet az út. Adott tehát egy remek, sok irányba bontható pszichológiai dilemma, amit a barátnő- és apaság-tematikával tovább lehet ragozni, ám Black gyakran ütemet téveszt. Akár produceri nyomásra, akár a blockbuster-forma követelményei miatt történt, de a kötelező elemek (összecsapások, ellenségek) felvázolásaival az író-rendező gyakran elveszíti a fonalat. A főhős útja mindent összevetve túlságosan egyszerűnek és hiteltelennek tűnik, ráadásul a korábbi fő metaforák, a szív felé hatoló szilánkok kérdése, illetve a technológia és az ember viszonya is lekerülnek a napirendről. Akadnak tehát bőven kihagyott ziccerek, ám ez a szuperhős-történet az idei blockbuster-kínálatban még a problémáival együtt is rendben van.
Míg Stark jellemét sikerül hatásosan átszabni, a megfelelő főellenség felrajzolása már korántsem ilyen dícséretes. A szuperforró figurák látványosak ugyan, a gonoszok azonban híján vannak az átélhető motivációknak. A kellő háttér, érthető célok és elfogadható indokok nélküli terroristák és DNS-machinátorok vészesen kétdimenziósak maradnak. A média uralma, a digitális látszatvilág és a posztmodern terror összemosása érdekes dolgokat vethetne fel, a gonosz ármánykodása mégsincs kellően kibontva. A film negatív karaktereit egyedül az menti meg a totális unalomtól, hogy egytől-egyig kiváló színészek keltik életre őket. Hasonló a helyzet Robert Downey Jr. jutalomjátékával is. Az amerikai színész olyannyira egybeforrt a pökhendi playboy alakjával, hogy nélküle a frappáns beszólások sem működnének ilyen lehengerlő intenzitással.
Shane Black természetesen teleszórta a filmet a rá jellemző cinikus megjegyzésekkel és verbális poénokkal, melyek jótékonyan elmozdítják a filmet a rendszeresen beálló holtpontokról. A Vasember 3 talán legnagyobb problémája, hogy a száguldó tempó közben a sztori többször lapossá válik vagy egyszerűen csak megakad. Értjük, hogy jönnek a gonoszok és Stark páncél nélkül, egyedül van (hol az Avangers és a SHIELD, nem tudjuk…), de az akció, a humor és a feszültség ideális arányát valahogy sosem nem sikerül eltalálni. A három markáns részre tagolt film első két harmada pörög rendesen, ennek ellenére gyakran üresnek és kimódoltnak tűnik. Keseregni mégsincs okunk, hisz a dumák mellett a gigantikus geek-álom finálé jótékony túlzásai mindenért kárpótolják a nézőt: egy multiplex-kompatibilis harmadik résztől ez azért nem is olyan rossz teljesítmény! A Django-tisztelgésért meg külön pirospont jár!
