A zombi figurája kimondottan érdekes változásokon estett át a popkultúrális evolúciója során. Az eredetileg a karibi térségből érkező, fekete mágiával életre keltett hulla korai felbukkanásai még a fehér bűntudat kifejeződéseként sokkolták a nézőt, ám mindez hamarosan összemosódott a bomló ember holtesttek, az élve eltemetés ősi félelmeivel. A magányos élőhalott ezután gyorsan társakra lelt és csoportban támadt, kijelölve az utat az apokaliptikus disztópiák, a társadalomkritikus metaforák számára, melyek a vírusfilmek fertőzés-dramaturgiáját a túlélés, az ősi állapotokba visszatérő emberiség kedvelt motívumaival ötvözték. A Z világháború a karakter fejlődésének újabb stációjaként a korábban már felgyorsított zombik (a 28 nappal később betegeihez hasonlóan itt is "fertőzött áldozatok") hömpölygő mozgásával elsősorban a létszámukban rejlő iszonyatra, az exponenciális eszkalációra koncentrál. Mark Foster rendezése e változtatással hatásosan rezonál a közönség aktuális aggodalmaira: a film a túlnépesedés, a környezeti pusztítás, a pillanatok alatt romba dőlő civilizáció szörnyű következményeivel játszik.
A kór, a katasztrófa észrevétlenül, pillanatok alatt terjed el, az adott válaszok hatástalanok, az azonnali szolidaritás miatt mégis pislákol némi a remény. A Brad Pitt alakította hős a vírus útját, az okokat követve megpróbálja megtalálni a gyógymódot, a film így különböző helyszíneken forgotatott, heterogén epizódokból áll össze. Az eklektikus fogalmazásmód kifejezetten jót tesz a filmnek, hisz a látványos tömegjelenetek mellett finomabb és feszültebb részek is várnak ránk. Foster szépen végigzongorázza a műfaji eszköztárat és hatásosan, sőt, többé-kevésbé hihetően mutatja be, milyen könnyen dőlne romba a megszokott életünk, ha tényleg vérbe forgó szemmel támadna ránk a kollégánk vagy a szomszédunk.
A Z világháború körüli hype, a forgatás és a vágás körüli hírek, a felemás fogadtatás kis híján megpecsételték a mű sorsát, rávilágítva arra kortünetre, milyen komoly hatása van az előzetes hírverésnek. Kissé bizarr leírni, de Foster filmjének legnagyobb meglepetése, hogy nem rossz, hanem egy teljesen korrekt látványmozi. Igaz, nem riogat húscafatokat rágcsáló hullákkal, nem sorakoztat fel hihetetlen narratív trükköket, ám pergő apokalipszis-akcióként kifejezetten szórakoztató. Igaz, a máshonnan ismerős filmzene (Muse-számok átgyúrva), a színészválasztás és Pitt szuperemberré gyúrása egyértelműen rontják az összképet, a mű egyszer nézős attrakcióként simán működik.