A horror mindig is fontos szerepet játszott az újabb elbeszélői fogások, filmnyelvi megoldások és technikai eszközök kísérleteiben és esetleges elterjesztésükben. Az alapvetően a sokkra, meghökkentésre épülő műfaj a kellő hatás érdekében állandó vérfrissítésre szorul, a működő sémák ugyanis gyorsan elavulnak. Az alkotóknak időről-időre elő kell állniuk valami újdonsággal, ami néha jól sül el, míg máskor kevésbé sikerül. A francia-amerikai koprodukcióban készült Maniac egy 1980-as kult-slasher gondolt újra, a legfontosabb újdonságot a szubjektív nézőpont kizárólagossá tétele jelenti. A nőket skalpoló próbababa-restaurátor (!) rémtetteit a gonosz szemszögéből követhetjük végig, ami igen sajátos hatást kelt. A főszereplő szemén keresztül szemlélni az eseményeket klausztrofób élmény, a nagyobb képkivágatok és átfogóbb kameramozgások hiánya kifejezetten bizarr.
Franck Khalfoun rendező az eredeti mű motívumait a Kamerales és a giallók kedvelt megoldásaival, a Psycho anya-motívumával és a Viasztestek babáival háziasítja, de eközben sajnos művészi horrort szeretne forgatni. A Maniac fő problémája, hogy a nézőt a gyilkos fejébe kényszeríti, ám nem sikerül átélhetővé varázsolni az őrületet. A babák, az anya és a nők viszonyrendszere a szokásos toposzokból áll össze, így a lassan csordogáló történet kiszámítható és kissé érdektelen, a véres gyilok-szekvenciák pedig öncélúak. Khalfoun ráadásul időről-időre elhagyja a főszereplőt és néhány másodpercre kívülről szemlélhetjük az eseményeket. A kizárólagossá tett szubjektivitás megtörése miatt ezek a pillanatok törvényszerűen nagy hangsúlyt kapnak, a rendező mégsem kezd velük semmit, így kissé zavaróak. Markáns kísérletként nézve érdekes darab, horrorként azonban inkább egyenetlen és nehézkes.