Az “alulértékelt” jelző használata a Scott Pilgrim a világ ellen esetében kissé talán túlzó, hisz a csúfos kereskedelmi kudarc és a korabeli kritika langyosabb fogadtatása után a film lassan, de biztosan araszolgat az egyértelmű kult-státusz felé. E lista első helye éppen ezért szimbolikus gesztus és megérdemelt elismerés is egyben: Edgar Wright remekműve nemcsak méltó a kiemelt figyelemre, de itt az ideje, hogy végre tényleg a helyén kezeljük. A legendás képregény-alapanyagból készült mozi egy kifejezetten merész, már-már kísérleti terepre merészkedő munka, mely az ezredvégi videojáték-esztétika, a képregény-kultúra és a friss hollywoodi mozi egy korábban nem próbált, újfajta szintézisét valósította meg. Wright ugyanis nem a film műfaját fűszerezte meg a manapság divatos testvérmédiumokkal, hanem fordított módszert követve egy videojátékot imitáló képregényt bolondított meg a mozi kifejezésformáival. A rajzolt alapanyag így nem a mozgókép forrásául szolgált, hanem szinte egy az egyben került át a vászonra - létrehozva egy egészen sajátos minőséget, mely idővel biztosan megtalálja (megtalálta?) a maga értő közönségét.
Az első hallásra talán bonyolultnak tűnő recept egy frappáns történetre épül. Hősünk, Scott Pilgrim egy hamisítatlan észak-amerikai külváros vézna tinédzsereként tengeti életét, azaz imád videojátékozni, alternatív gitárzenét játszani, illetve a haverokkal lógni és csajozni. A megszokott, kissé lagymatagon csordogáló életébe be is robban a különc csaj, Ramona – akit Scott csak akkor kaphat meg, ha megküzd a kiszemelt lány hét ex-barátjával és legyőzi őket. A sztori tehát a szintlépős verekedős játékok jól ismert dramaturgiája szerint zajlik, ráadásul Scott összecsapásai valóban úgy festenek, ahogyan az a képzeletbeli konzolok képernyőről ismerős lehet. Minden egyes küzdelem egy speciális képességekkel felvértezett antihőssel folyik, majd a győztes életpontokkal, bónuszokkal és extra életekkel gazdagodik, amit a rendező a megfelelő hang- és képi effektekkel is jelez. Ez a retró-gamer színezet már önmagában igen ínyenc megoldásnak számítana, ám a film ennél is tovább merészkedik. Hangsúlyosan alkalmazza a manga-stílusnak megfelelő különböző erővonalakat, az ott bevett zoom-technikákat és a fizikai törvények túlzó stilizálását is - de a konzolok és arcade-játékok világa mellett a képregények hangutánzó, hangfestő szavai, a buborékok és egyéb feliratok is megjelennek a vásznon.
A szemet gyönyörködtető vizuális mix hatását a szokatlanul csupasz történet mellett a szándékosan teátrális, már-már rajzfilmes színészi játék és az intenzív zenehasználat is fokozza. A végeredmény egy olyan markáns mozgókép lesz, amelyet egyszerre nevezhetünk leforgatott videojátéknak és mozgó képregénynek, de hagyományos mozifilmnek semmiképp. Merész vizekre evezett Wright, mert a mainstreamben, nagystúdiós keretek között eddig még senki sem kísérletezett az egymással határos vizuális médiumok ilyen irányú fúziójával. A Scott Pilgrim a világ ellen teljesen más irányba indult, mint a többi képregény-film, és nem a mozgókép nyelvére szabta az alapanyagot, hanem a mozi kifejezésmódjába próbált különböző látvány-eszközöket és történet-formulákat integrálni. Az összeálló végeredmény nagyszerűen adja vissza azt a multimédiás katyvaszt, ami a mai képfogyasztó fejében létrejön: a mozivászon egyszerre válik konzol-képernyővé, youtube-felületté és egy képregény lapjává. Meglátja majd mindenki, fontos kordokumentum és vaskos kult lesz ez a film néhány évtized múlva.
(mi ez a lista? - itt megtalálod!)
