Nem igazán világos, filmünk alkotói miért vágtak bele a legendás Carpenter-alapvetés, A dolog űrkutatós átdolgozásába. Az 1982-es mű önmagában is egy klasszikust gondolt újra (A Lény - egy másik világból, 1951), illetve pont néhány éve készült már egy kevéssé sikerült újrafazonírozás (A dolog, 2011), A The Last Days on Mars ennek ellenére újra nekifut a dolognak (hehe), majd nemes egyszersűggel lemásolja a leghíresebb verzió fontosabb jeleneteit. Igaz, az írók némileg variálják a képletet. A jeges helyszínt a Mars sivatagos világára, a rettenetes idegen életformát zombisító bacilusra cserélik, ám ezektől a lényeget nem érintő változtatásoktól eltekintve minden marad a régiben. A nyúlás önmagában még nem is lenne baj, a rendező azonban semmit nem kezd semmit a horrorisztikus szituációval: a mechanikus újrázáson kívül a pszichológiai- és tudományfilozófiai vonatkozások is hidegen hagyják. Ruairi Robinson legnagyobb bűne mégsem az ötlettelenség, hanem az a meghökkentő következetlenség, mellyel előbb-utóbb minden jóérzésű nézőt felingerel. Hőseink úgy járnak-kelnek a marsi bázison, mintha egy isten háta mögött bungalóban nyaralnának. A kiszakadó szkafander, a vékonyka ajtók és betört üvegek cseppet sem ártanak nekik, ám egy csapat fertőzött kutatóval sehogyan sem sikerül elbánniuk. Hiába jók tehát a színészek, hiába sikerül egy-egy ijesztgetés, ha egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy tényleg a Marson járunk. A The Last Days on Mars nem azért csúnya melléfogás, mert enervált koppintás - az igénytelenség az, amire tényleg nincs mentség.