Vajon érdekes még, megszólítja a mai nézőt az egyetemes filmművészet legendás kísérleti dokumentumfilmje? - motoszkált a fejemben a kérdés, miközben elindítottam Dziga Vertov 1929-es alapvetését, mely alapjaiban határozta meg azt a mozgóképes nyelvet, melyet manapság gyakorilatilag mindenki beszél. Az Ember a felvevőgéppel a nagykorúvá érő médium demonstrációja és dicshimnusza, a mindent befogadni, rögzíteni akaró "filmszem", a celluloid és a kamera dícsérete, illetve őszinte rácsodálkozás egy akkoriban születő, szavak nélküli kommunikációs forma korlátlan lehetőségeire. A szovjet Vertov Moszkva, Kijev és Odessza egy napját sűriti össze, történet és inzertek nélkül, hitet téve a tudomány, a haladás, a (marxista) jövő mellett, melynek a kulcsa az ember a felvevővel, aki megteremti a tisza "filmet", azt az internacionális összekötő csatornát, mely a nyelv korlátain felülemelkedve egyesítheti az emberiséget. Itt még nyoma sincs a későbbi kétkedésnek és kiábrándulásnak, az új korszak dicsőséges, a fejlődés megállíthatatlan, és az alkotót sem korlátozza a sematizmus kényszerzubonya.

Vertov enciklopedikus igénnyel sorolja a hetedik művészet erényeit, összegzi az avantgarde film addigi eredményeit és harciasan elhatárolódik a színház, a festészet és az irodalom eszközeitől. Az Ember a felvevőgéppel számtalan képe, vágása és vizuális megoldása most is magával ragadja az embert, a legérdekesebb azonban az az ellentmondás, mely az orosz rendező nagy álma és a mai viszonyok között feszül. Egyszerre ironikus és inspiráló belegondolni, hogy Vertov látomása bizonyos mértékig beteljesült: a gyorsuló világot egyre több, egyre mohóbb kamera rögzíti, univerzális közlésformává téve a mozgóképet. A mobilokban rejtőző, mindent látó filmszem eközben azonban nyomasztó, mindent felemésztő szörnnyé változott, uniformizálva és kiüresítve a rögzített jelenségeket és magát az életet is. A mai ember a felvevőgépével már nem az összegző, rejtett igazságot feltáró bölcs, hanem a manipulátor, aki előtt pózolunk, vigyorgunk és időnk egyre nagyobb részében látszatszerepeket alakítunk. Nemcsak a marxizmus tévedéséről van tehát szó, de mintha maga a film sem örökítene már meg semmit, csak szimulákrummá változott, mely mögül szép lassan kikopik a "valóság". Nyilván némileg túlzó és vitára ingerlő megállapítások ezek, de az Ember a felvevőgéppel pontosan ezért releváns és fontos munka ma is. A Cinematic Orchestra csodálatos zenéje mellett különösen azért ajánlott újranézni, mert gondolatébresztő, már-már felkavaró alkotásról beszélünk, mely évről-évre újabb és újabb konnotációkkal gazdagodik.

(update: a Cinematic Orchestra zenéjével ellátott verziót időközben leszedték)