Paul Greengrass Bourne-trilógiája fontos mérföldkő volt az akciófilmes műfaj fejlődésében. Az imbolygó, zaklatott kézikamerás felvételek, természetesnek tűnő fényhatások és pergő vágások valószerűvé varázsolták az attrakciókat, miközben a történetek emberi oldalai is feltárultak előttünk. A rendező a háborús tudósítások stílusát imitálja, melyet a karakterek aprólékos bemutatásával és erős színészválasztással ellenpontoz. Figurái halálos veszélybe sodródó, saját félelmeiken átlépő és hőssé váló átlagemberek, a feszültséget így a látványos akciók és az átélhető személyes drámák mesteri elegye szolgáltatja. Greengrass legfrissebb munkája már-már tökéletesre csiszolja a fenti képletet. A megtörtént eseményeken alapuló Phillips kapitány hitelesnek vagy árnyaltnak ugyan nem nevezhető, mégis az utóbbi évek egyik legizgalmasabb akció-thrillere.
A 2009-es szomáliai kalóztámadás, illetve a kialakuló túszdráma a rutinos rendező tolmácsolásában csavaros ostrom-szituációvá és heroikus portrévá alakul. Az alkotók elhallgatják ugyan a kapitány felelősségét (aki az anyagi kár és a késés elkerülése érdekében a figyelmeztetések ellenére sem választott másik útvonalat) és kissé ellentmondásos módon próbálják emberarcúvá varázsolni a bűnözőket (emberrablás nem igazolható a szegénységgel), szórakoztató fikcióként nézve filmjük magasan felülmúlja a sokéves átlagot. A cselekmény gőzerővel dübörög, az óriási hajó elfoglalása és az óramű pontosságú katonai beavatkozás jelenetei hibátlanok, egyedül a mentőcsónakban zajló pszichológiai játék tűnhet kissé kimódoltnak és hosszúnak. Greengrass ölteteit a megfelelő színészi alakítások teszik teljessé. Az amatőr Barkhad Abdi egyszerre esendő és ijesztő a fanatikus kalóz szerepében, a sokkos állapotban könnyező Tom Hanks pedig egész egyszerűen feledhetetlen. Bár a Phillips kapitány a bátorság és helytállás hollywoodi módon elrajzolt példabeszéde, annak legalább hatásos és élvezetes.