Kitüntetett figyelem kísérte Bodzsár Márk bemutatkozó nagyjátékfilmjét, az Isteni műszak ugyanis az első olyan mozi, ami már teljes egészében az Andy Vajna fémjelezte új gyártási struktúrában készült. A mű sajátos határhelyzete, a bemutató hírértéke és a tudatosan tervezett reklámkampány mesterségesen magas elvárásokat gerjesztettek, melyek végül nem tettek jót a mű fogadtatásának. Sokan egy új korszak nyitányaként tekintettek erre az alkotásra és egyenesen a magyar közönségfilm megújítását várták a stábtól. Egy első rendezés ilyesmit törvényszerűen nem tud teljesíteni, különösen az itthoni szerényebb gyártási viszonyok között. A közösségi médiában pillanatok alatt kipattanó, hólabdaként hízó hype ma ráadásul komolyan befolyásolja a mozgóképek befogadását, megpecsételve számos mű sorsát. Egyre vészjóslóbb az a világszinten is megfigyelhető jelenség, mikor a körítés, a tudatosan csepegtetett információ-morzsák (hírek, előzetesek) és az elhamarkodott, néhány szavas ítéletek fontosabbá válnak, mint a tulajdonképpeni végeredmény.
Az Isteni műszak frappáns beharangozóit több tízezren látták és nemzeti filmgyártásunk néhány éves tetszhalála után sokan forradalmi hangsúlyváltást vártak Bodzsáréktól. A filmet a többség végül nem a saját kvalitásai alapján vizsgálta, hanem az aktuális filmes helyzet függvényében ítélte meg. Eközben a nézők is távol maradtak: a honi közönségnek bizonyára még szoknia kell, hogy már nemcsak lehet, de érdemes is magyar mozira jegyet váltani. Az elmarasztaló vélemények és az alacsony nézőszám összefüggésével lehet vitatkozni, ám a kritikák hatása ma már korántsem olyan erős, hogy képes lenne érdemben befolyásolni a nagyobb jegyeladási trendeket (lásd a Coming Out esetét). Akár kevesen nézték azonban, akár ez volt a Vajna-féle rendszer első darabja, az Isteni műszak mindenképpen megérdemli, hogy megpróbáljuk mindezektől függetlenül, a saját kvalitásai megítélni.
Remek rövidfilmjeivel Bodzsár már bebizonyította, kiválóan ért a megfelelő atmoszféra létrehozásához, az érdekes figurák és markáns helyzetek felvázolásához. A fiatal rendező azon filmes generációhoz tartozik, akik a hatvanas évek modernista óriásai helyett inkább a posztmodern popkultúráért rajonganak. Első egész estés filmje alapján Bodzsár látásmódjára Scorsese, a Cohen fivérek és Tarantino ugyanúgy hatással voltak, mint a legendás spagettiwesternek és giallók, illetve az ázsiai kung-fu filmek és a nyolcvanas évek VHS-slágerei. Az Isteni műszak cselekménye e markáns előképeket a honi egészségügy horrorisztikusan bizarr világával és a pesti éjszaka fényeivel keveri, így egy igen szerethető és szerencsére egyedi alkotás született.
A délszláv háború elől Magyarországre menekülő Milán a menyasszonyát szeretné kicsempészni az ostromlott Szarajevóból, amihez sok pénzre van szüksége. Az egykori medikus egy baleset során találkozik Fék doktorral és csapatával, akik rosszul fizetett mentősként úgy tesznek szert némi mellékesre, hogy bizonyos esetekben nem erőltetik meg magukat. A menthetetlen betegeknél az újraélesztés helyett a csapat leadja a drótot a megfelelő temetkezési vállalkozónak, aki hirtelen a hullaházban teremve az esetek nagy részében meg is kapja a munkát. E morbid alapszituáció egy megtörtént (lengyel) eseten alapul, melyet az író-rendező számos kiváló karakterrel és mellékszállal bővít és egy különösen szép fináléval zár.
Bodzsár filmje friss és ötletes, sajnos azonban nem mentes a tipikus elsőfilmes hibáktól sem. A túlhangsúlyozott idézgetések és műfaji kalandozások, illetve az egy-egy poén vagy hivatkozás miatt kibontott szálak kissé csapongóvá teszik a végeredményt. A főhős erkölcsi dilemmája, a dramaturgia és a motiváció szempontjából kulcsfontosságú lánymentés gyakran vészesen háttérbe szorul, a kevésbé lényeges mellékszereplők és epizódok pedig túlságosan fókuszba kerülnek. A rendező érthető módon sokfelé kacsingat, a humoros hivatkozások és főhajtásként átvett megoldások néhol öncélúvá válnak (lásd az aluljárós horror/western idézeteit vagy a fekete-fehér visszaemlékezéseket). A túlgondolt helyzetkomikum és az erőltetett stílusváltások egyenetlenségei szerencsére azonban nem billentik át a mérleg nyelvét. Az összképet látva ezek az apróbb döccenők megbocsáthatóak.
Az Isteni műszak ereje nem az abszurd történetben vagy az alkalmazott elbeszélői módszerekben, hanem a figurák és hangulatok hibátlan egységében rejlik. Az egy-két vonással is eltalált, parodisztikusan elrajzolt figurák bőrében Rába Roland és Zsótér Sándor is kitűnőek, egyedül talán Keresztes Tamás mentősofőrje lett picit túlírva. Ebben a sajátos árnyékvilágban tulajdonképp a főhős az egyetlen “normális” ember, az őt megformáló Ötvös András a karakter vérszegénysége ellenére is képes egyszerre komoly és ironikus maradni. A gördülékeny dialógok, lazán kibontott szituációk és karakterek mégsem működnének, ha Bodzsár nem tudná megragadni azt az elképzelt milliőt, mely a különböző alkotóelemeket masszív egységbe fogja. A kihalt külváros, a rozsda, beton és neon uralta városkép, a 
kínai giccs és a repedezett csempe egymásra játszása egy elképzelt, képregényes éjszakai Budapestet varázsol elénk - frappáns választ adva egyúttal arra a kérdésre is, tényleg szükségünk van-e az efféle magyar filmekre.
Az ünnepelt midcult-slágerek, az igényesebb hollywoodi mozik kétségtelenül profibb, kidolgozottabb és divatosabb alkotások. Az Isteni műszak minden hibájával együtt viszont valami olyat tud nyújtani, amire a külföldi darabok nem képesek. Tarantino beállításait idézni, egy vidáman felspriccelő vérfröccsöt bevágni talán nem eget verő újdonság, egy vaskos Szomszédok-utalás vagy egy hófehér Chicago Bulls-melegítő felbukkanását azonban csak mi érthetjük igazán. Bodzsár művében pont az a legszimpatikusabb, hogy az alkotók nekünk készítették. Igaz, a film korántsem lett tökéletes, de a kialakult hisztériát, a megosztó véleményeket félretéve bizony lehet szeretni. Az irány jó, mi pedig szurkoljunk, hogy ha lassan, otthoni fogyasztásban is, de az Isteni műszak megtalálja a maga útját a közönségéhez.
Az írás eredetileg itt jelent meg
