A hosszú ballonkabátos, feje felé magnót tartó John Cusak ugyanolyan ikonikus alakja a nyolcvanas évek tinifilmjeinek, mint az öklét magasba emelő lázadó a Nulladik óra záróképén. Cameron Crowe debütáló rendezése első ránézésre egy szimpla, jó adag romantikával és némi generációs útkereséssel elkevert coming-of-age sztorinak tűnhet, a Mondhatsz akármit azonban komolyan veszi a szereplőit és rendkívül hitelesen, átélhetően ábrázolja az előttük álló dilemmákat. Az eminens lány és a céltalan, de aranyszívű fiú az érettségit követő nyáron egymásba szeretnek, de csak nagyon nehezen találják az egymáshoz vezető utat. A kissé banális történetet Crowe szerencsére kimondottan szabálytalanul meséli és látszólag oda nem illő mellékszálakkal (az apa és a nővér alakja) és drámai hangulatokkal gazdagítja. Az író-rendező rá jellemző módon hibátlanul teremt atmoszférát teremt és csalhatatlan ízléssel választ zenei aláfestést, a legnagyobb dobása mégis az, hogy valódi jellemeket és igazi érzelmeket teremt. Cusak naivitása és őszintesége lehengerlő, Ione Skye bizonytalansága életszerű, a végzős mellékszereplők pedig egytől-egyig hibátlanok. Szépen kacskaringózó párbeszédek, remek jelenetek és méregerős pillanatokra várnak a nézőre: Crowe műve minden cukormáztól mentes, épp ezért végtelenül szimpatikus és szerethető mozi. A Mondhatsz akármit egyszerre előlegezi meg a kilencvenes évek midcult-komédiáit és a kétezres évek mívesebb indie-alkotásait, ám a fentebb sorolt erényei miatt elsősorban a saját jogán van ott a helye a nyolcvanas évek kultikus darabjai között.
