A Jackass-féle attrakciók hatásmechanizmusa az elfogadott normák tudatos áthágásán, illetve az ebből fakadó meghökkenésen alapszik. Mint az összes exploitation-darab, a társulat produkciói is a néző ösztöneit, illetve a társadalmi normák, elfojtások mögé szorított vágyait szolgálja ki. Az alkotók a közönség ki nem mondott gondolatait célozzák: a vásznon megjelenő figurák olyan dolgokat művelnek, amit mi nem merünk megtenni, de titkon azért szeretnénk kipróbálni. A Rossz nagyapó gumiálarca mögött a szexmániás és bunkó nagypapa, illetve az aranyosan csibész unoka párosa tálcán kínálná az efféle szituációkat, ám Knoxville és stábja az attrakció terén sajnos csak igen felemás eredményeket ér el.
A szalonképtelen helyzetek és az érzelmes ellenpontok önmagukban ugyanis még nem garantálják a szórakoztatást, a szimpla tabusértés kevés a dicsőséghez. Az egyik probléma, hogy a kandikamerás felvételek fikciós elemekkel keverednek, az alkotók az önálló gegek köré road-movies sztorit fűznek, ami azonban gyengíti a fő vonzerőt jelentő hitelességet. A filmszerűség érdekében kanyarított érzelmes, klasszikus vígjátéki történet vállalása érthető, egy visszafogottabb, a páros improvizációit megnyeső forgatókönyv talán eredményesebb lehetett volna. A másik, ennél súlyosabb gond, hogy az eredeti koncepcióval szemben a határsértések korántsem olyan átütőek, mint egy kortás exploitation esetében lenniük kellene.
Az automatába beszoruló herezsacskó vagy a sört vedelő kissrác esete ma sajnos sima bulvárhír és egy fingós hollywoodi komédiában is elmegy. A geronto-csajozás és a bunkózás épp ezért nem lepi meg a nézőt, inkább amolyan ál-prüdéria elleni mű-lázadásnak tűnik. Igaz, a remek gyerekszínész és Knoxville láthatóan élvezi a forgatást, a célzott hatáshoz ennél nagyobb, gyorsabb, hangosabb és látványosabb produkció kellene. Pont, mint az afro-amerikai férfi sztriptízbár és a gyermekszépségverseny esetében, amikor a recept ha csak percekre is, de látványosan működik.