Az időutazás a tudományos-fantasztikus zsáner kedvelt motívuma, ám némileg meglepő módon a romantikus komédiák dramaturgiai vezérfonalaként is tökéletesen működik. A múltba/jövőbe utazó, vagy a napjaikat újraélő szereplők csak első pillantásra különböznek a hétköznapi szerelmes hősöktől. Az időugrások erős metaforái az emlékek újraélésének és kiválóan modellezhetik azt a reményteljes fejlődési folyamatot is, mikor az elkövetett hibáinkból tanulva bukkanunk rá a helyes útra. A boldogságukat hajszoló férfiak és nők önmegértése, a buktatókkal és félreértésekkel teli egymásra találásuk hasonló rugóra jár, az időutazós szerelmi történetek tehát nem véletlenül bukkannak fel újra és újra a kínálatban.
Richard Curtis a kortárs brit romkom egyik legsikeresebb író-rendezőjeként számos alkalommal bizonyította, mesterien bánik a műfaj elbeszélői képleteivel és a legbanálisabb történetek vonzó csomagolására is képes. Legújabb munkája már-már tankönyvszerűen demonstrálja, az unalomig ismert párkapcsolati bonyodalmak miként gyúrhatók össze egy időutazós alapszituációval. Curtis sokáig képes elhitetni velünk, hogy a fantasztikus mese segítségével fontos tanulságokra hívhatja fel a figyelmet. A néző ezért örömest vesz részt a játékban és hajlandó szemet hunyni az önkényesen felállított szabályok, a fizikai és logikai paradoxonok és az áramvonalasított jellemek felett. A film központi problémáját ösztönösen is aktuálisnak érezzük, az Időről időre sajnos mégsem teljesíti az ígéreteit és harsányan csillogó, fájóan üres giccsbe fullad.
A digitális eszközök, közösségi oldalak és a rendelkezésre álló óriási audiovizuális adathalmaz segítségével a mai néző is kirándulhat a múltba. Sőt, ma már talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a film főhőséhez hasonlóan bárki korrigálhatja vagy legalábbis kozmetikázhatja a róla fennmaradó virtuális emlékeket. Kezdetben úgy tűnik, Curtis hasonló dilemmák elé állítja időutazóit, ám olyannyira szimpatikusra és kiegyensúlyozottra faragja őket, hogy az idilli kalandokból eltűnnek a konfliktusok és teljes érdektelenségbe fulladnak. Igaz, a táj gyönyörű, állandóan süt a nap és a zenék is érzelmesek, ám a látványos alkotói manírok és az alapszituáció ígéretei sem tudják sokáig elfedni, ha az alkotónak néhány hangzatos közhelyen kívül nincs semmi mondanivalója a szerelemről vagy az életről. Az Időről időre épp ezért nemcsak a sci-fi és romkom háziasításából származó potenciálokat szemlélteti, de a művészi invenció hiányából fakadó problémákat is.
