A mozgókép egyik fontos tulajdonsága az idővel való játék képessége, azaz a vágások segítségével nemcsak a térben mozoghatunk szadadon, de lehetségessé válik az előre-hátra ugrás is. A film és az időbeli utazás e sajátos (és ma már természetesnek tűnő) kapcsolatát szinte minden alkotás használja, az ebben rejlő lehetőséggekkel a legdirektebb formában a tudományos-fantasztikus műfaj időutazós alcsoportja játszik. A múltba csöppenő, különböző problémákkal és paradoxonokkal szembesülő tudós kedvelt figurája a populáris mozinak. A néző vágyait, az emlékezés mechanizmusát és a film alaplogikáját egyszerre megidéző motívumhoz csak igen kevesen nyúlnak tudományos igényességgel, de még kevesebben vannak azok, akik nem rettennek vissza az így feltáruló elbeszélői formák bonyolult összetettségétől. A minimális költségvetéssel, de annál nagyobb ambícióval készült Primer pontosan ilyen darab, melynek sajátos módon épp az érthetetlensége adja az igazi varázsát.
Az író-rendező Shane Carruth mérnökként és műkedvelő fizikusként vágott bele a témába és túlzás nélkül kijelenthető, megalkotta a valaha készült leghitelesebb és legrejtélyesebb időutazós filmet. A Primer lehengerő komlexitása masszív értelmezői játékra hívja a fejét kapkodó nézőt. Carruth fantasztikus forgatókönyvét gyakorlatilag uzsonnapénzből, hathatós baráti segítséggel vitte filmre és látványos trükkök és futurisztikus díszletek nélkül is képes realisztikusan elmesélni az ötletét. Az alkotó legnagyobb dobása, hogy a fikciók és elnagyolt megoldások helyett a maga komplexitásában bontja ki az időparadoxonakat, így képes megmutatni, 
milyen hirtelen eszkalálódó problémákhoz vezetne, ha az időutazás tényleg működne.
A Primer történetében nincsenek szupergépek és éveket ugráló hősök, a két mérnök találmánya “csak” megfordítja az időt, azaz az utazónak pontosan annyi időt kell a fémdobozban eltöltenie, mint amennyit vissza akar menni. A feltalálók természetesen minden óvintézkedést megtesznek, nehogy kavarodás alakuljon ki, a pillangó-effektus azonban kíméletlenül működésbe lép. Carruth nem használja a hagyományos “jelölőket”, a különböző idősíkokat és alternatív szálakat nem különbözteti meg, így a néző előbb-utóbb elveszíti a fonalat. Képtelenség követni, ki mikor és hogyan jött vissza, mibe nyúlt bele és miért, ez a hihetetlen komplexitás érdekes módon mégsem zavaró, sőt, épp ez jelenti a film igazi erősségét.
Bár biztosan nem tudjuk szétszálazni a történetet (még sokadjára sem), Carruth ezen keresztül pontosan érzékelteti a kérdéskör elképesztő nehézségeit. Kihívást intéz hozzánk és elgondolkodtat, így talán az első olyan időutazós filmet teszi elénk, mely a “mi van ha tényleg” kérdésére akkurátusan átgondolt, precízen kidolgozott és filmes is hatásos választ ad. Aki pedig kíváncsi az író-rendező által megalkotott narratív labirintus térképére, az átböngészheti a neten fellelhető megoldásokat és megfejtési javaslatokat (de még így is bele fog szédülni). A Primer bizarr, enigmatikus és magával ragadó mozi, mely lassan de biztosan kultikus státuszba kerül.
