A tanári pálya szép és nemes, ám korántsem könnyű hivatás, különösen mostanság, mikor a pénzhiány és a lazuló erkölcsi normák következtében a szakma megbecsülése sajnos egyre csökken. Az iskola ma már nem az a szent hely, ami egykoron volt, illetve a tanár-diák viszonyt is sürgősen új alapokra kell helyezni - szól az általános ítélet. Hasonló dolgokról beszél A mintatanár is, csak épp olyan eszközökkel, ami miatt nehéz komolyan venni. Tony Kaye rendező szándéka szerint “művészfilmet” forgat, pontosan azt fajtát, ami miatt ennek a szóösszetételnek sokak fülében igen rossz, már-már visszataszító csengése van.
Homályosan úszó képek, álomszerű narráció, szemcsés gyerekkori emlékek és magvas filozófiai eszmefuttatások keverednek a töredékesen előadott történettel, miközben a mű világában minden és mindenki szenved. Az utcákon kurvák, a hős anyja öngyilkos lett, a nagyapja haldoklik, de a munkahelyén sem jobb a helyzet. Az iskolában gyógyszerfüggő, idegbeteg tanárok, káromkodó-verekedő gengszter-diákok és ribanc diáklányok néznek farkasszemet egymással, a város és az intézmény vezetése pedig cinikus és gonosz. Olyan töménységben önt itt el mindent a métely, mintha Kaye egyszerre parodizálná a Veszélyes kölykök és a súlyos arthouse-filmek megoldásait.
A rendező érzelmileg akarja bevonni a nézőt a témába, fel szeretné rázni és elgondolkodtatni a közönséget. Ha a modoros és szájbarágós fogalmazásmód helyett a történetre és a figurákra koncentrált volna, talán sikerrel jár. Kaye sajnos minden közhelyes gondolatát a szereplői szájába adja és a valódi dráma helyett felszínesen, erőlködve szeretné felfedni az oktatás és a tanárok problémáit. Bármennyire is fontos és aktuális a téma, hiába a sok rendkívül tehetséges színész, ez most nem jött össze. Kár érte.